Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Mózsi Ferenc: A szocializmus iskolája — nemzeteket összekötő híd

Ez izgalmas Kérdéskomplexum, mégis úgy vélem, hogy pillanatnyilag senki sem tudna rá tudományosan megalapozott, objektív választ adni. De néha talán a kérdés puszta felvetése is segíthet, mert elgondolkoztat...

Hol, miben kellene ennek a többletnek jelentkeznie? A csehszlovákiai magyar ifjúság két nyelvet ismer és használ, két kultúrával él. S ha ez a két nyelv nem két fél nyelv, illetve nem két fél kultúra — méghozzá a két kultúra silányabb (olcsóbb, szórakoztató) fele, akkor e kultúra-többletből műveltség-többletnek kellene válnia. Ennek pedig észrevehetően ott kellene lennie a nemzetiségi iskolában: a tanulók feleletében, a pályaválasztásban, az igények és a lehetőségek reálisabb mérlegelésében, de a magasabb továbbtanulási igényben is: sőt a hagyományok szeretőbb ápolásában és az életre-készü- lés komolyságában. A kétnyelvű és bikultúrájú egyén meghatározó jegye ebből eredőn a szélesebbre ható kognitív-tartalmi, és mélyebbre érő érzelmi energetikai töltés, mely minden lelki folyamat többre ösztönző bázisa. Mert csak a nagyobb, igényesebb feladatok megoldására való vállalkozás fémjelezheti igazán az emberi tanulást, a társadalmi alkalmazkodást és önmagunk állandó alakításának igényét. E kötetlen gondolatsor további láncszeme az lehetne, hogy van-e a kérdéskomplexumnak irodalma, hol, kik foglalkoztak ezekkel a problémákkal?

A nyelvészek (pontosabban: a pszicholingvisztika) „tudós” írásaiban több helyütt is találtam olyan kérdésfeltevést, hogy hogyan hat az egyén szellemi teljesítményére a kétnyelvűség? Az „eredmények” azonban lehangolóan ellentmondóak. S mint oly sokszor az osztályokra tagolt társadalomban, e kérdéskomplexum területén is már eleve úgy indították és úgy vezették a kísérleteket, hogy azok „eredményei” alátámasszák az ehhez vagy ahhoz az „irányzathoz” tartozó kutatók nézetét. Ezek a „régi” világból származó, nem egyszer nacionalista színezetű „kutatások” kijelentették: a kétnyelvűség a jellem rovására megy, a kétnyelvű ember „kisebb értékűnek” vagy „nemzeti renegátnak” értékelendő. A modern tudósok (sőt a polgári tudomány becsületesebb képviselői is) ezt már régen megcáfolták. Az elfogultabbak ugyan egyszerűen csak azt jelentik ki, hogy „a két (vagy több) nyelv párhuzamos tudása és használata meg az egyén szellemi teljesítménye között nincs szoros összefüggés”. Más kutatások hangsúlyozzák, hogy a második nyelv elsajátítása után az egyén nagyjából egyforma könnyedséggel végzi az intellektuális műveleteket aszerint, hogy gyakorlati tevékenységében melyik nyelvet használja gyakrabban. A Szlovák Tudományos Akadémia ilyen irányú kutatásai (Damian Kováč) azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű ember a fogalmi flexibilitás esetében jobb eredményeket mutat fel. Goethe egyik gondolatát (Wer fremde Sprachen nincht kennt, weiss ninchts von seiner eigenen) találtam meg gyönyörűen kifejtve Kodály Zoltánnál: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud.” Ezt a gondolatot nem kell bizonyítanom, ezzel mindenki egyetért. A Komáromi Miagyar Tannyelvű Gimnázium tanárai igyekeznek már így tanítani. A magyar és a szlovák nyelvi rendszer összevetésével (a nyelvoktatás kontrasztív módszerével) tudatosítják tanítványaikban a nyelvi formák hasonlóságát és különbözőségét, s ezzel pozitív transzferként kifejezőkészségük mindkét nyelvben nő, s ugyanakkor érzékennyé teszik őkert minden nyelvi hiba iránt (az interferenciákat a minimumra csökkentik). A bikultúráltság esetében — ennek ugyan sehol sem bukkantam irodalmára — hasonló a helyzet, mint a kétnyelvűséggel. A nyelv modelljét ma már sok más — például a szociológia, az antropológia, a poetika — területre is alkalmazzák. Ez adta nekem is a bátorságot, hogy kutatásaim során munkahipotézisemet a bikultúráltság előnyeiről, a kétnyelvűség goethei-kodályi igazával bizonyítsam.

Ám úgy látszik, hogy a gyakorlatban nincs ilyen egyenes vonalú kapcsolat az ismerettöbblet és művelődésre való törekvés közt. Az vitathatatlan tény, hogy a csehszlovákiai magyar tanulók az iskolában egy nyelvvel és irodalommal több ismeretet kapnak, s általában egy nemzeti kultúrával többel ismerkednek meg. Sajnos, a tanulók e törekvésének többlete a továbbtanulási igényszinttel, a reális helyzetet jól felmérően a műszaki pályák (és a matematika) iránti érdeklődéssel — egyelőre — ilyen arány-