Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
elégségbe hívták a Görögék Annusát, meg istenes Mariskát a harmadik emeletről, s rengeteg káposztát főztek. Süteményt is sütöttek, már amennyire a méltőságosék éléstárából tellett. Gyorsan fogyott a zsír meg a liszt... Kata nem is értette, látszólag Aranka sem ... De azért elindult pótolni a hiányt. Babot, lisztet, húst szerezni. Három napig zárva lesznek az üzletek, s rá van bízva huszonkét éhes ember. Élelmiszerjegy nélkül, természetesen, csakis a fekete piacra támaszkodhat... Erről az útjáról nem tért vissza Aranka. Eltűnt, mint ahogy megjelent; halkan, feltűnés nélkül, csupán maszaitos fekete pongyolája és ormótlan kabátja tanúskodott arról, hogy egyáltalán létezett. Eltűnt, annyi nyomot sem hagyva maga után, mint a folyóban elmerülő tárgy... Mikor Mária már eleget várt, eleget sírt, eleget félt, de végül, meggyőződve róla, hogy Aranka nem árulta el őket, a hóna alá vette Stefi bácsi aktatáskájájt és elindult a Pozsonyi úti házba, melyet a svájciak védtek vagy a svédek, nem tudta bizonyosan. Bármelyikük tette, nem védte elégségesen, mert csupán nemzeti lobogóját kölcsönözte, nemzeti gárdát nem állított elébe. így hát, mint később kiderült, védelmük inkább csak illúzió volt. A házak azért megteltek emberekkel. A lépcsőházi kapubejárótól a padlásablakig elleptek minden szegletet. A Pozsonyi úti házban nehezen lehetett kinyitni a kaput, mert még a tövében is emberek lapultak. Emberek szorongtak a lépcsőkön, a lépcsőházi pihenőkön aggastyánok ültek tolószékekben, a korlátokon, mint száraz ágon ázott verebek, kétségbeesett szemű gyerekek ücsörögtek. A lépcsőfokokon párnába pólyáit csecsemők voltak. A szobákban mindenki számára matracnyi hely jutott. Némelyik matracon ketten-hárman, egy egész család „lakott”. Más berendezési tárgy nem is volit sehol, mint matrac. Csak az egyik szobában állt egy hatalmas zongora, de azon is „laktak”. Laktak a fürdőkádakban, az ablakpárkányokon, sőt még a vécében is berendezkedett valaki. Mikor Stefi bácsi apja megpillantotta Máriát, sírni kezdett. — Végre valaki közületek ... — rebegte. A néni Máriára emelte zavaros tekintetét. — Pszt! Figyelnek... Az ott. . . detektív ... Az öreg megkérdezte: — Hogy van Berti bácsi? Mária azt felelte: — Jól... — mert tudta, hogy bár az öreg Bertit kérdez, de Stefit kell érteni. — Ezt küldi maguknak ... — átnyújtotta az aktatáskát. Az öreg mohón kapott utána, reszkető, ügyetlenkedő kézzel nyitogatni kezdte. Beleturkált, belenézett, azután csalódottan emelte Mária nedves tekintetébe. — Azt hittem, hogy kenyér... Mária lehajolt hozzá és bátorítólag megveregette a kezét. — Ezért kenyeret lehet venni. — Itt nem lehet semmit venni... Itt csak gondom van vele. Bejönnek „azok” és elveszik ... Vidd, vidd, látni sem akarom! — idegesen nyújtogatta Mária felé a táskát. Azután letörten, szomorúan megkérdezte: — Ű miért nem jön? Történt valami? — Semmi nagyapa, semmi... — Látni akarom ... Mária késett a válasszal. — Ű nem jöhet. Hisz tudja, ő bujkál... — Te is bujkálsz ... — De1 őt felismerhetik. Ö pesti... A kapusnak, mikor ide bejövünk, le kell adni az igazolványunkat. Az öreg felsóhajtott. — Meddig tart ez még? — Már nem soká, nagyapa. Már nem soká ... Az öreg a néni felé intett. — Ö sem bírja már soká. Napról napra romlik az állapota. De ezt ne mondd meg Bertinek. Ne izgasd őt! — Nem fogom izgatni... Kis ideig nem beszéltek. Az öreg a menyét nézte, Mária az öreget. — És a barátnőd, akivel együtt jöttél Pestre ... Azt hiszem, Arankának hívták ... Ö hogy van? Mária felsóhajtott. — Ö is jól van, nagyapa . .. — Mindenki jól van, hála Istennek ... — Hála Istennek ... — Azt mondtátok, rejtegetni fogjátok Bertit. Van lakásotok. Ő adott nektek bútort... — Rejtegetjük ...
