Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
Csak nem passzol az ágyúdörgéshez. Ja, igaz, hallotta? Erzsébetre már hallatszik az ágyúzás ... Meglátja, karácsonyra összeomlik az egész ... Stefi bácsi letörölte verejtékező homlokát. — Hallgass, Mária! Ki vagyok merülve. Nézd, hogy izzadok. Melegem van... és ez a táska... Tartsd, kérlek, amíg letörlöm a homlokomat. Mária átvette az aktatsákát. — Hogy van a család? — kérdezte. — Beköltöztek a svéd házba. Osváth elintézte ... Tudod, ki az az Osváth? Majd be kell hozzájuk menned... Osváth megmondta, melyik ház ... Itt van, felírta ... Hová is terttem? Stefi bácsi reszkető kezekkel előkotorászta mellényzsebéből a Pozsonyi úti védett ház címét. — Jobb, ha nálad van. Engem elfognak, megtalálják ... Mária átvette a cédulát. — Szálljunk fel egy villamosra? Vagy sétáljunk inkább a Margit hídig? Igaz, én már eleget járkáltam, biztosan maga is. De jót tesz nekünk a séta. Jól fogunk aludni. A villamosról úgy is meglóg előlem. így legalább magába kapaszkodhatom. Mert én nem ugrálok le robogó kocsikról, erre ne számítson. Nézze, micsoda tömeg tolong a megállónál. Na persze, mindjárt két óra. Kezdődik a csúcsforgalom... Na, jöjjön! Ráérünk a híd előtt felkapaszkodni valamire. Mária belekarolt a kétségbeesett öregbe és vonszolta őt. A Margit-híd felé, mint mindig, most is több szerelvény haladt. Jöttek a Károly király út felől és jöttek a Berlini tér felől. Mindegyik zsúfolásig tömve. Az ütközőn is ültek emberek, a lépcsőkön is lógtak, féllábon. Felkapaszkodtak a kocsi ablakára, verekedtek, tolakodtak, taszigálódtak. Máriának sikerült feljutnia egy 44-esre. Stefi bácsit húzta maga után. A bácsi odakiáltott. — Nálad a táska? — Nálam! — A vezető csengetett, Máriát egyre beljebb szorították, már csak a szeme villant elő egy hőrihor- gas férfi hónalja alól. A kocsi megindult, nehézkesen döcögött pár métert, Stefi bácsi riadtan hátranézett és lelépett a nekiiramodó szerelvényről. Mária a magas férfi hónalja alól már csak a szemével kérdezte: — Hová? — A bácsi mutatóujját jelentőség- teljesen az ajka elé tartotta és azt kiabálta vissza: •— Otthon találkozunk. A legközelebbi kocsival utánad jövök. Otthon nem találkoztak. Óriási robbanás reszkettette meg a levegőt és a Margit-híd pesti oldala hatalmas porfelhőben ereszkedett a Dunába. Mária kocsija volt az utolsó, amelyik keresztül jutott rajta ... Az aranyművesné elhurcolása után meglehetősen komor felhő képződött Karcsi látszólag közömbös lelkében is. Nem azért, mintha az asszony aranyfényű fürtjei közelebb álltak volna a szívéhez, hanem azért, mert feloszlottak a kellemes kártyapartik, a hajnalokba torkolló ivászatok és egyéb örömök, amik ezzel jártak. Lídia kapuja előtt is egyre hosszabb ideig álldogáltak a szürke német gépkocsik és így Karcsi otthontalan lett, mint egy kávéházi törzsvendég, kinek feje felöl lebontják a füstös, cirádás meny- ' nyezetet. Katának megérkezett az öccse, egy tizenhat éves suhanc, s az őrnagy úr elhelyezte őt a hadiüzem mechanikai műhelyében. Megjött a fiatalabb lánytestvére is, „mert egy fiatal lánynak nem tanácsos ilyen időkben falun maradni”. Irénnek hívták. Élénk eszű, villogó szemű, energikus, szőke lányka volt, aki kijelentette, hogy amit beszélnek, „az mind marhaság”, de azért ő nagyon szívesen marad Budapesten. Az öreg méltöságosék vették pártfogásukba, miután a régi mindenesük hazament a falujába. Karcsi ily módon ebből a környezetből is kizökkent. Az utcán egyre sűrűbben razziáz- tak, s bár felmutathatta beteglapját, amely rossz szívéről tanúskodott, de feltételezhető volt, hogy a lap körül sem volt minden rendjén. Ezekben az időkben Karcsi átaludta a napot. Feküdt a díványon, arccal a fal felé fordulva és fütyült a külvilágra. Esténként úgy-ahogy megmosakodott és elindult, hogy összeszedje és a kapu elé rakja a szemetet. Elvihette volna kissé távolabb is, legalább a Marcibányi térig, ahogy kevésbé kényelmes házmesterek tették, de sem a szorgalom, sem a rend nem volt lelki szükséglete, Mocskos és a többi budai vadkutya legnagyobb örömére. Szemétgyűjtés
