Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
Ki-ki a saját világába, de többnyire mégis kiderül, hogy gondolataikkal furcsamód egyazon irányban kalandoznak. Aranka szorgalmasan törölgette a lépcsőfokokat, nem zavarta őt Mocskos hancúrozása sem. Amikor leért a kapu előtti előcsarnokba, épp akkor lépett be Zéman úr, Mocskos pedig akrobatikai mutatványt végzett a piszkos vízzel teli felmosóveder felett. — Hopszahopp! így igen, így aztán lehet dolgozni. Miért nem hagyod békén asszonyodat, te ördög? — intézett Zéman úr barátságos szavakat Mocskoshoz és tovább ment. Még az első fordulónál sem lehetett, amikor hatalmas robbanások reszkettették meg a levegőt. Mintha ágyúk dörögtek volna, vagy bomba hullott volna a közelben, pedig riadó sem volt és gépzúgást sem lehetett hallani. Aranka és Zéman úr egymásra néztek, Mocskos abbahagyta az ugrándozást, fülelni kezdett. — A Margithíd... A Margithíd ... — emelkedett fel Aranka a munkából és valami hidegséget érzett a szíve körül. — Ugyan kérem! Most jöttem át rajta ... — Attól még repülhetett... — Igaza van. Jó tizenöt perc, amíg a hídról ide érek ... — Megnézte az óráját. Tíz perc múlva lett volna rajta három. — Igen, körülbelül húsz perce, hogy a hídon voltam... Zéman úr elindult visszafelé. Kimentek az utcára. Egy suhanc karikázott arra kerékpárján. — A Margithíd! — ordította. Aranka fekete pongyolájába törölte a kezét. Jobbról-balról gyülekeztek az emberek, s bár az utóbbi időben állandóan robbanások között éltek és így túlságosan is ismerték már ,a „dörgést”, a mostani azonban mégis más volt. De hát kik, kik robbantották fel? Az oroszok? Már itt lennének? Nem lehet... Az oroszoknak szükségük van a hídra. A németek? Nekik is szükségük van rá .. . Azon megy keresztül minden utánpótlás ... Zéman úr válaszolt ki nem mondott kérdéseikre. — Szabotázs... — A kommunisták ... — csendült Hollósné szózata. Nem igaz, akarta mondnai Aranka ... A hidakat a mieink védik . .. Mária mondta ... Mária .. . Mint egy alvajáró, úgy ment be Aranka a lakásba és megnézte az órát: Legkésőbb háromra itthon vagyok... Nagyot sikoltott. A súrolókefe kiesett a kezéből, s a felmosórongy is... Ügy ahogy volt, piszkos, fekete pongyolájában, félretaposott papucsaiban, félrecsúszott fejkendőjében kiment az utcára. Zéman úr még mindig ott állt a kapuban. Az utca közben mozgalmassá vált. Mindenkinek volt valakije a környéken, akit hazavárt a szombat délutáni csúcsforgalomban. És mindenki elkészült a legrosz- szabbra. — A kommunisták... — kiáltotta ismét Hollósné az ablakból, de ügyet sem vetett rá senki. Az emberek rohantak. Aranka is futni kezdett. Pongyolája szétnyílt, látni engedte sápadt, fehér lábszárait, papucsa elmaradozott, felszedte és futott, futott a Margithíd felé ... Mocskos meg a nyomában. Tetszett neki a játék. Üj dolog volt Arankával versenyt futni a Margit körúton. Határozottan tetszett neki a dolog. Az utca megindult. Mentőkocsik, magángépkocsik, rohanó emberek... Mindenki a híd felé tartott és mindenki azt gondolta, hogy „én is rajta lehettem volna”. Csak a villamoskocsik sorakoztak némán és üresen, díszőrségül a tragédiához ... A templom előtt Aranka kifulladt. Oldalába nyilallt, elfogyott a lélegzete. Nekitámaszkodott a falnak, a szíve alig működött. — Félhárom és három között itthon vagyok. Legkésőbb! — Még ezt is hozzátette „szombaton csak kettőig dolgozunk ...” — Ezek szerint Mária most... Akárhogy számítgatta, mindig úgy jött ki, hogy Mária most egy zsúfolt, sárga villamosban fekszik a Duna fenekén. Orrán, száján folyik be a víz ... Mária hörög és kapaszkodik a szíjba ... Nem, nem! Mária él! Az irodában ül és gépel. Mária nem volt a villamosban... Nem volt a hídon. Nincs a víz alatt! Mária él... Mária... Arankából fel-feltört a sírás, leült a templomlépcsőre és nézte a rohanó embereket, mint a hajótörött, akit nem visz magával a mentésre küldött hajó... Beszédfosz
