Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Jelmez nélkül

Érdekes, hogy a regénytöredékben — Balogh Géza tanító alakjában — egy elvetélt, elfuserált „Böjthe János”-t is feliépetek, akinek tulajdonképpen az a funkciója, hogy a hőst — intő példaként — a kudarclehetőségektől, kudarcveszélyektől előre mentesítse. Ennek az alaknak a jellemzése is Szabó Dezső hatását mutatja:

>

Szép szomorú arcú, nagy fekete szemű, hajlott hátú ember volt a tanító: Balogh Géza. Csúnya, nehéz évek előtt tüzes bizakodással ennek a kis falunak parasztházából indult tudományt szedni a városba. A vézna városi nebulók közt csakhamar kiemelkedett éles eszével. A tanárai csodálták, és mikor elvégezte a gimnáziumot, öreg magyar professzora ösz- szetett kézzel kérte, hogy ne álljon meg az út közepén, hanem haladjon tovább, mert számára még kiszámíthatatlan babérok várnak. Ö mosolygott, és azt mondta, hogy nem vágyik babérokra. Azt mondta és visszament a faluba. Nevelni a gyermekeket és nevelni a felnőtteket.

Próféta lett, meg nem hallgatott próféta. Oktató, nevelő tüzes szavaira a falusiak közönnyel feleltek. Azt mondták, könnyű neki. Or! Zsírjukon él! Vizet prédikál, bort iszik!

A tanító megdöbbent. Látta, hogy csalóka illúzió volt az, amelyért feláldozta karrierjét. Először sírt, aztán dühöngött, káromkodott. Majd mélységes, komor hallgatásba merült: búskomor lett. ... Csodálatos, de a gyermekeket továbbra is szerette. Megmaradt akaraterejének minden füzével küzdött, hogy megmentse, hogy visszarántsa őket a tátongó szakadéktól, amely elnyeléssel fenyegette a földet túró sötétlő paraszttömeget.

Abban az időben (1936-ban), amikor a regénytervem megszületett és az első fejezet kivételével a hamvába holt, a sarlós nemzedék már rég túljutott Szabó Dezső hatásán. A Sarló útját és fejlődését én akkor még nem ismertem, mert a zárt falusi környezetből a városba — a gimnáziumba — csak 1933 -34-ben, a sarlós nemzedék szétesése idején kerültem fel. Ezekben az években a Sarló eszmevilágából élősködő „pótmozgalmak” több meghaladott nézetet felélesztettek és népszerűsítettek, s — „Az elsodort falu” spontán hatása mellett — így kerülhettem én is Szabó Dezső igézete alá. A Szabó Dezső-s parasztmessianizmus és parasztmiszticizmus túlzásait aztán 1937— 38-ben láttam meg, amikor a Magyar Nép és a Magyar Ojság hasábjain folyó Sarlóvitában Szabó itteni hatásáról és annak leküzdéséről is sok szó esett. Ekkor a ködös parasztrajongással telített regénytöredékem bizonyára a kiselejtezés sorsára jutott volna, ha piszkozati formájában nem lapul meg az egyik szekrényfiók irományai között.

Az Ipoly című novellában, melyet hetedikes gimnazistaként írtam, a „Kozma La- joska emléké”-hez hasonlóan gyermek- és ifjúkori élményeket dolgoztam fel, de már teljesen más szemléleti módban és stílusban. A romantikus felhangoltságú, érzelmes és önképzőköri stílusú első novellával szemben itt egy szociográfiai szemmel látott és tárgyilagosan kezelt falusi valóságszelet alkotja a novella tárgyát. Gyermek- és ifjú éveimben határ menti falunkban — a szomszédos községekhez hasonlóan — nagyon elharapódzott a csempészés, amely a zsellér és napszámos emberek számára a megélhetés egyik alapját képezte. A novella hőse egy zsellérember, aki a cselekmény indulásakor a háza elől figyelgeti, lesegeti a folyóparton cirkáló határőrt, fináncot:

Az Ipoly vize piszkos, zavaros, de azért napsütéses időben kirajzolódik benne a fegyveres finánc árnyéka. Ott áll a parton jól szabott, zöldszínű egyenruhájában, vállán szuronyos puska veri vissza a napfényt, keze a telt patrontáskán pihen. Egy darabig némán áll, majd ideges fejmozdulatokkal kémleli a messzibe vesző folyópartot. Leakasztja oldalszíjáról a gukkert, szeméhez emeli és rendületlenül nézkél, míg csak meg nem győződik, hogy nem készül semmi rendellenes az Ipolyparton. Megnyugodva akasztja helyére a gukkert és nehéz szolgálatos léptekkel tovább megy. Imbolygó árnyéka hűen kíséri a hullámzó vízfelületen.