Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Jelmez nélkül
ELSŰ KÖZLÉSEM Turczel Lajos emlékezések az irodalmi próbálkozások id y éré Azokban az években, amikor a gimnázium utolsó három osztályát jártam (1935— 38-banj, hatalmas irodalmi zajláson estem keresztül. Az irodalom, a könyv a mindennapi kenyérnél is fontosabb volt számomra. Rengeteget olvastam, irodalmilag igényes naplót vezettem, és a vers- és novellaíráson kívül megpróbálkoztam a regénnyel és a drámával is. Próbálkozásaim nagyobb része nem maradt fenn, mert ha úgy éreztem, hogy egy-egy írásom színvonalát már meghaladtam, akkor azt a legtöbbször könyörtelenül elpusztítottam. Nyomtatásban három írásom jelent meg akkor. Az első — a Kozma Lajoska emléke című novella — a Tábortűzben, a Szalka című lelkes szülőfalurajz a Szülőföldünkben, a Kerékprárral Nagysarlóra tizenhárom magyar jalun keresztül című riport pedig a Magyar Újságban. Ezeken kívül kéziratban jó néhány novellám és versem, egy regénytöredékem és egy drámaszinopszisom maradt fenn. A kéziratos novellák közül az Ipoly című azért is kedves számomra, mert egy szociográfiai próbálkozás melléktermékeként jött létre. A gimnazista fővel írt „művek” közül itt most a címükkel említett novellákról, valamint a derékba tört regényről szólok néhány szót és adok belőlük pársoros ízelítőt. A szociográfiai munka bemutatására viszont egy olyan írásban kerítek majd sort, melyet az Irodalmi Szemlének a szülőfalum múltjáról készítek. Amikor a Kozma Lajoska emléké-1 írtam (1935-ban, ötödikes koromban), a típusalkotásról elméletben még jóformán semmit sem tudtam, de ösztönösen annak megfelelően jártam el: a novellácska hősét két kedves gyermekkori pajtásomnak a vonásaiból ötvöztem össze. Az egyik pajtás, Simon Pistyi, aki szegény napszámos család gyereke volt, fiatalon elkerült a faluból, és tudomásom szerint ma is él. A másik: a gazdagyerek Sújt Jancsi, aki az osztályban a legerősebb és legbátrabb volt, tizenkét- tizenhárom éves korában tüdővészben pusztul el. Most, hogy ezt a régi írást olvasgatom, úgy érzem, hogy az indító sorokban Simon Pistyi vézna, de fürge alakja elvenedik meg: Parasztgyerek volt. Olyan jó, olyan kedves, mint egy falat puha kenyér. Kutyahűséggel ragaszkodott hozzám, de én nem szíveltem őt túlságosan soha. Nem tudtam felismerni igénytelen kicsi testében a nemesen érző szívet. Mindennapos vendég volt a házunknál. Magántanuló voltam akkor, és erősen készültem a vizsgákra. Nesztelenül szokott besurranni az első házba, ahol folyvást magoltam a sötét betűket. Kihúzta az ágyból a kis sámlit, melyet apám tákolt össze egy unalmas téli estén, és a lábaimhoz telepedett. Sokszor órák múltak el anélkül, hogy észrevettem volna, mert mikor beletemetkeztem a könyvekbe, mindig elfogott valami furcsa láz. A betűk megbabonáztak engem, úgyhogy olyankor egészen elfeledkeztem a külvilágról, az életről ... Ha kitekintettem a könyvből, rajongó tekintetével Turczel Lajos szülőháza, meliete gyermekkori és ifjúkori képe, valamint az első megjelent novella
