Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Rúfus, Milan: A költő és a szülőföld

len; az okot az önkéntes elszigetelődésben, a regionális, provinciális hermetizmus- ban jelöli meg; abban, hogy a nemzeti irodalom elzárkózik az európai gondolati áramlatoktól. Azt fogja állítani — és joggal —, hogy a nemzeti irodalom nem fejlődhet sokoldalú és állandó nemzetközi kapcsolatok és hatások nélkül; hogy az emberiség egy és oszthatatlan, s a nemzetben gondolkodás állapotán már régen túl vagyunk; hogy az emberiség ma vagy bebizonyítja, hogy képes összemberi kategóriákban gondolkodni és cselekedni, vagy pedig — lévén ösztöneiben agresszív — korlátoltsága szörnyűséges katasztrófát hoz reá. Érvelni fognak mással is, az érveket magából az irodalomból merítve. Elhangzik majd, hogy az irodalom egységes, hogy fejlődési szakaszokból áll, melyek törvényszerűségei minden egves etnikum számára érvényesek, következésképpen értelmetlenség elzárkózni bármely művészeti vívmány elől, hiszen a nemzeti irodalomnak azt előbb-utóbb úgyis magáévá kell tennie; hogy ezeknek a vívmányoknak a tagadása elviselhetetlen állapot, s a művészet alapvető kérdéseinek érezhetően hiányos ismeretéről tanúskodik.

Az ellenfél az eddig mondottakból valószínűleg nem tagad majd semmit. Az agresszív nemzetieskedés, az egykori — Európát bűnbe átkozó — régi urak ideje ugyanis már lejárt. Azt viszont állítani fogja, hogy az irodalmi mű fogantatása nem várható irodalmi sugallattól, lévén az ilyen hatás az epigonság predesztinációja. Hogy az európai irodalmak sem a nagy semmiből keletkeztek, hogy egy bizonyos emberi közösség konkrét élethelyzetének a tükreként jöttek létre, s csalóka dolog volna ezeknek az élethelyezeteknek a művészi képét egy más élettérre vetíteni rá. Hogy ez a módszer fikcióhoz vezet, stilizált művi szituációkhoz, melyek — az igazat mondás megnehezedett lehetőségei mellett — teljes mértékben hátralépést jelentenek, méltóságteljes visszakozást, fanfárok kíséretében. (Nem lesz talán kritikailag megalapozatlan, ha beismerjük, hogy ezt a vádat, éppen napjaink irodalmában, kellemetlenül sok bizonyíték erősíti meg.) Állítani fogja az ellenfél azt is, hogy irodalmunk külhoni nem-ismertsége a kicsi, tehát kis szerepet játszó nemzet nem-ismertségével függ össze. Továbbá, hogy — éppen a fejlett civilizáció korában — az emberek és jelenségek nem önvalóságuk törvényei szerint fejlődnek, hanem manipuláltan; a művészet ugyancsak manipulált, menedzserének szerepe már csaknem olyan fontos, mint magáé a szerzőé. Bizonyítékokért nem kell éppenséggel a moziba — a művészetnek afféle határterületére — menniük, ahol a filmcsillag, azaz a művésznő mítoszát a reklámozás bonyolult rendszere alakítja ki. Érvelni fognak — s jogosan — azzal is, hogy a huszadik század művészeti avantgarde-jai ugyancsak rég rájöttek a reklám szükségére, s levonva belőle a következtetést, maguk is elsajátították a sokkolás elvét. A régebbi művészeti irányzatok és áramlatok többnyire nem ismerték a manifesztum fogalmát. Manapság az irodalmi irányzatok manifesztum formájában születnek, s csak ez után jön, ha jön, az alkotás. Továbbá, hogy az irodalmi mű kommunikációja napjainkban nem nélkülözheti a jól kivehető politikai hangsúlyokat; hogy például Jevtusenko Amerikában zsúfolt egyetemi termekben szavalta a verseit; hogy a szlovák költészetnek is van egynéhány — Jevtusenkónál kétségkívül nagyobb — lírikusa, s mégis, bármelyikük szerepelne is ugyanazokban a termekben, üres padoknak vagy legföljebb néhány hazánkifának adna csak elő. Hogy tehát irodalmunk nem-ismertsége bonyolult probléma, nem csupán irodalmunk kisszerű hermetizmusának a következménye. S végül hogy — dióhéjban összegezve — az irodalomnak a művészi általánosításához az irodalmon kívüli megismételhetetlen helyzetek felmutatásával kell eljutnia; hogy a költőnek bizonyos értelemben mindig ex ovo kell kezdenie; hogy e tekintetben érvényes Lukács metaforája a Himalája nyúljáról meg a síkság elefántjáról.

És így tovább és így tovább s még jócskán tovább. A sportban rendszerint igazolódik az a tapasztalat, hogy hazai pályán könnyebb a győzelem. Az irodalomban — nem is olyan régen — hazai pályán veszteni nem is volt szabad. Egy falusi stadionocs- ka deszkakerítésén olvastam volt egy feliratot; nyilván — mint fontos információt — a vendégcsapatoknak szánták: Ha törik, ha szakad, nyer a hazai csapat! Ilyen meghatóan, s hogy azt ne mondjam, lelkiismeretesen szervírozott voluntarizmus uralkodik az irodalmi szurkolás világában is. A stadionocska kerítésén továbbra is ott ékeskedik a felirat, az irodalomban azonban ez idő tájt, eleve a külhoni csapatok győznek. Mi több, gyakorta odaítélt eredménnyel: a tulajdonképpeni összecsapásra sor se kerül. A „nemzeti válogatott” lehurrogott vezetőinek helyzete azonban — mint már etn-