Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Szakolczay Lajos: Szabálytalan kalandozás (Jegyzetlapok a csehszlovákiai magyar líráról)

kodó — ceremóniával, mint az Egyszemű éjszaka költőinek föltünése idején. A megmaradó fölös energiát belső, versteremtö értékké, művelődésben — kultúrában való elmélyüléssé lehet avatni. A legjobbaknál érezhető is ez a „befelé forduló” szemlélet. A jugoszláviai Oj Symposion tájáról ismert modern verset egyesek honi Izekkel, a szülőföld, a népköltészeti hagyomány elevenségével próbálják beoltani. Varga Imre és Tóth László lírája néz, a provincia „nyűgeit” is hordozva, a legmagasabbra. Mindkettőnél látni az utat (és a versek mögött munkáló, évek alatt megszerkesztett műveltséganyagot, szakmai tudást): azt, hogy az ösztönös, a magyar nyelvet az átlagosnál jobban „érző”, benső élményt és megrendültséget kibeszélő versíró miként vált modern költővé. Kulcsár Ferenc színvonalas első könyvét egy zaklatottabb, a nagyívű fegyelmet játékkal megzavaró, némelyütt már komolytalanná váló kísérleti verseskönyv követte. Az erő — tántoríthatatlanul hisszük — az első kötet lírájában van. Valóban „magára kellene gyújtani az éjszakát”, ha nem akarja, hogy nagy, könnyen verset mondó-író tehetsége a „költőiségben”, az agyból kiugrott, de kellőképpen nem „ellenőrzött” verssel elfecsérelődjön.

Mikola Anikó tájékozottsága és sok irányúsága, több műfaj meghódítására tett kísérlete csodálatra méltó, és csak a második verseskönyv után szabadna ítéletet mondani költészetéről. Ha itt-ott közölt friss verseiben szürkeséget, az első kötet elementáris erejének megbicsaklását érzem, csak tétován elmondott kételyeimet szeretném megfogalmazni: egy erősebb — a saját versre figyelő — koncentráltság nem használna-e a Tűz és füst közöttel üde kezdőhangot leütő lírának?

Joggal szememre vethetik: ide-oda kapkodó kalandozásaimban sok teret szentelek az Egyszemű éjszaka nemzedékének. Tőzsérék líraforradalma, verstágításl kísérletei után valóban ebben a költő-csapatban látom a csehszlovákiai magyar líra megújulására tett újabb erőfeszítést; a nagykorúsítási kísérlet némelykor már nagy hővel perzselő elevenségét. Ha a kezdeti szólások — az antológiabeliek — nem is azonnal a nagy költészet csírájával jelentkeztek, és gyakran a verset-szétszaggató törekvésben, némelyek csak a modern vers „formaújító” leglényegét látták, az idő a fiataloknak dolgozott. A friss tájékozódás, a gondolat-szünetjelektől hullámzó versiram most is e költemények legjellemzőbbje, de a majd tíz évvel ezelőtti pörös száj már nemcsak a mitikus különállással, a formarobbanás és kihagyásos képalkotás verset pezsdítő módszerével tüntet. Hazát figyel, saját nemzetiségi sorsot fogalmaz, de ugyanakkor magasra emeli kilátóinak távcsövét. Érdemes lesz egyszer megvizsgálni — helyhiány miatt most csak gondolattöredékkel utalok rá —, hogy az Egyszemű éjszakások kitöréseihez hasonló szinten antológiák által csiholt együttes indulások, költészetforradalmak meddig jutottak az időben, fellépésük idejében miben voltak azonosak, miben különböztek, alkotóik közül kik kerültek bele az egyetemes magyar irodalom áramába és kik hullottak vissza a feledékenységbe?

A magyarországi Elérhetetlen föld (1969) költői Nagy László szép szavával: „a tor- konvágott forradalmak pirosát s gyászát viselték belül”, s föllépésük idején a képi valóság és verstörténelem együttesére esküdtek; s folytatni akarták a magyar költészet századain legerősebben végigvonuló hagyományt: a haza és nép dolgaiért lángoszlopként világoló vátesz őr-szerepét. A romániai magyar irodalom két hangsúlyos költőjelentkezése, a Vitorla-ének (1967) és az egy-két prózaírót is fölvonultató sepsiszentgyörgyi Kapuállító részben rokon-vonásokat mutatva is más: A Vitorla-ének (benne ma már olyan Ismert nevek mint Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Balla Zsófia, Magyari Lajos, Vásárhelyi Géza) a Forrás-nemzedék második hullámát lökte az érdeklődés középpontjába, a Szilágyi Domonkos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella nevével jelzett költőhad jogfolytonosságát hirdetve; szemérmesen, zaklatottan, nemegyszer a vers kísérleti stádiumával. A líra-betörést, a megújulást már az első nemzedék „elvégezte”, Farkas Arpádéknak, Király Lászlóéknak csak a még frissebb szellő jelenlétét, a folyamat megszakíthatatlanságát kellett bizonyítani.

Az Egyszemű éjszaka lírai-hangsúlya, akárcsak a jugoszláviai Oj Symposion nemzedék legjobbjainál, Tolnai Ottónál és Domonkos Istvánnál s a legfiatalabbakat bemutató Hol ó hol című antológia (1968) tizenhárom költőjénél (a legjobbak Podolszki József, Böndör Pál, Maurits Ferenc, Jung Károly) egy másfajta hagyomány jegyében alakul. A haza, a szülőföld, a történelem csak nagy áttételekben van jelen a versben; a költemény, legalábbis az indulás pillanatában úgy tűnik, egyszemélyű csoda, önmegvaló-