Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Csák Gyula: Megint jön a tavasz!

— De a szerelmi jelenethez ez kitűnő helyszín lesz — fejeztem be.

Megint fürkésző-vizsgáló tekintetet vetett rám, néhányszor mélyet szippantott a cigarettából, majd hirtelen elhatározással felnyitotta hátizsákját és jókora darab szalonnát vett elő.

— Nincs kedve velem reggelizni? — kérdezte. — Xét nyársra is elég lesz.

Miután megtettük a szükséges előkészületeket, majd a víg lángok fölött olvasztani kezdtük a szalonnánkat, a művezető sajátságos fejtegetésbe kezdett, amit nagyon érdekesnek találtam, főképpen ettől a munkásembertől hallva. S időnként berzenkedő, ellentmondó szándékomat is elfojtottam, és hagytam őt beszélni, mert láttam rajta, hogy nem rögtönöz, hanem alaposan végiggondolt szöveget mond.

—Hát... igen ... A szerelem ... Szép is az. De azért felhívnám a figyelmét valamire, amit a magam megfigyelése alapján gondolok ... Van persze, van vonzalom az emberek között, meg legyen Is, főképpen a fiatalok között. Nagyon természetes. De azok a nagy szerelmek? Igazak azok vajon?

Gondosan a bal kezében tartott, nagy szelet kenyérre csorgatta a zsírt, majd összébb igazgatta a pattogva égő gallyakat. Rövid időre a lángokba Lámult, aztán folytatta a beszédet.

— Miért szerelmesek az emberek? Én szerintem elsősorban azért, mert hallották, meg olvasták, meg moziban, televízióban látták, hogy szokásos dolog a szerelem, aztán megpróbálják utánozni, amit láttak. Sóhajtoznak, meresztgetik a szemüket, aztán ilyen módon eljutnak ahhoz a felfokozott érzéshez, ami már nem normális dolog, mert kifordítja az embert a sarkaiból és felelőtlenségekre is ösztökéli. Minél nagyobb a felelőtlenség, annál nagyobbnak látszik a szerelem ... Szóval kérem, én azon a nézeten vagyok, hogy a művészetek alkotják a szerelmet és nem a valóság... A művészek, például az írók — tisztelet a kivételnek — többnyire valami testi fogyatékosságban szenvednek, amit aztán lelki, meg szellemi elferdülések egészítenek ki — és képzelődnek ... hogy ilyen módon szelepet nyissanak a valóságban véghez nem vihető vágyaiknak. Ráérő idejében szüli a képzelet a szerelmet és ha előfordul ez a csudaérzés a valóságban is, akkor csupán ráérő emberek körében... Higgye el kérem, noha munkásember vagyok, sokat olvasgattam fiatalabb koromban, sőt: szavalgattam is a munkásszínjátszók körében, meg írogattam is ezt-azt... Nem fontos, csak azért mondom, hogy lássa: járatos vagyok némileg az ilyesmiben. Tessék csak megnézni, hogy a világ leghíresebb könyveiben kivétel nélkül ráérő emberek körében virít ki a szerelem! Palotákban, üdülőkben, tengerpartokon, s ha megesik, hogy anyagilag szegény sorsú emberek is szerelmesek lesznek, az csak az évi rendes szabadság időszakában lehetséges, ahol ott van hangulatkeltő díszletnek a Balaton, a külföldi utak, vagy az ilyen mesés vidékek, mint amit itt látunk . .. Egyszóval; a szemmittevés szüli a szerelmérzést, amit aztán a hétköznapok érdes malomkövei hamarosan szétmorzsolnak.

Sokáig nem szóltam közbe, de amikor feltűnően hosszú szünetet tartott, mégiscsak közbe kérdzetem:

— Maga még soha sem volt szerelmes?

Cendesen bólogatott.

— Voltam. Azért vagyok ilyen bölcs. Tapasztalat alapján beszélek ...

Befejeztük a reggelizést. A művezető gondosan papírba csomagolta és hátizsákjába tette a maradék ennivalót, én pedig hasonló gondossággal összecsomagoltam és magamba rejtettem szavait, amelyeket most íme, kibontottam és megmutattam. Igazságot mondott-e az az ember vagy butaságot, most egyre megy. Kellemes és érdekes volt a közös reggelink.

Mindenesetre: olyasmit mondott, amit csak az övéhez hasonló tapasztalások utáű mondhat bárki is. Meg kell előbb próbálni. Már csak azért is örök a szerelem.