Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
magának — fejezte be a hírközlést Piros és dolgavégezetten, kényelmesen indult lefelé. Estére megjött Karcsi. Két keze a nadrágzsebében, orrcimpái remegtek, szemel hidegen villogtak... — Hol van Piros? — kérdezte. Aranka a szoba felé mutatott. Karcsi halkan benyitott és betette maga mögött az ajtót. Hogy odabent mit történt, azt nem tudhatja senki, mert nem szűrődött ki onnan sem beszéd, sem lárma, csupán furcsán csattant valami kétszer egymás után. Legalábbis Hollósné ezt állította. Tény azonban, hogy az eset után Piros három hétig nem nyitotta szólásra a száját. Kata megvigasztalódott, mert Karcsi letagadta Lídiát, mondván, hogy az Aranyék találták csak ki, hogy elválassza őket egymástól. Különben is, a méltóságos asszony magyarázta neki, ha igaz is lenne, nem kell olyan szigorúan venni az egészet. — Tudod, Aranka, szólt hozzá, egy férfinak „olyan” nőkre is szüksége van, ha a menyasz- szony tisztességes lány. Kár volt olyan patáliát csapni, s éppen Pirosnak... Aranka kimerültén támaszkodott seprője nyelére és leszögezte a diagnózist: — Menthetetlen! Piros talán máig sem szólal meg, ha közbe nem jön a történelmi jelentőségű október 15-e, mely veres betűkkel vésődött minden magyar emlékezetébe. A Nap épp úgy kelt fel, mint máskor, épp oly pazarul ontotta kései melegét az őszbe hajló Budára, és ökörnyál úszkált a levegőben, költőkre várakozva, hogy megénekeljék. A budai polgároknak jólesett a nyugalom, a meleg napsugár, a csend, s az, hogy elmaradt a repülőtámadás, kellemes volt a bárányfelhős kék ég, már-már elhitték, hogy az élet tulajdonképpen csak most kezdődik és nincs elhibázva semmi sem. Igen, így virradt meg az októberi vasárnap, amelyről történelem szól, és tanulságot vonhat le belőle az utókor. A nyitott ablakon át rádió szólt. A légitámadásokra várakozva minden lakásban, készenlétben. Ezen a reggelen a „Zavarórepülés ... zavarórepülés ... Budapest... Budapest...” elmaradt. Régi slágereket, édes operettmelódiákat dalolt a készülék, némelyek vele dudorásztak, mintha boldogok lennének, és a puskapor ismeretlen lenne a világban. Mert az ember hajlamos a boldogságra, csak egy kicsit is hagyják békében, csak ne bosszantsák, ne keserítsék, máris hajlandó a kiegyezésre ... Ha ezután már minden jó lenne. Jó? Hiszen, ha meg lehetne állapítani, hogy mi is a jó? A budaiak már azt is jónak tartották, hogy ezen a ragyogó vasárnap délelőttön nem kényszerültek a föld alá. Szembenézhettek a Nappal, fel és alá sétálhattak a házak előtt, vicceket mesélhettek a saját szórakoztatásukra, s némelyek még a templomba is elmerészkedtek. És ekkor csapott le a mennykő! Nem a felhőkből jött, rádión továbbították. — Én, Horthy Miklós, Magyarország felelős kormányzója ... A pincelakásban halotti csend támadt. Aranka felugrott, hogy becsukja az ablakot. — De hát miért? — kérdezte Mária. — Nem hallod, hogy mindegyik ezt harsogja? — Valóban Pest szól? Mária megnézte, s valóban Pest volt. Ekkor, mint a messzi-messzi útról, fáradtan, alig hallhatóan tért vissza Piros hangja. — Vége lennne a háborúnak? — Vége lenne a háborúnak — ismételte szinte hangtalanul. — Aranka, Mária! Vége van ... vége... — ordította harmadszorra Piros, kezeit ökölbe szorítva, a mennyezet felé emelte. — Vége van a háborúnak, vége van... — és tombolni kezdett. Pofozgatta magát, Arankát, meg Máriát. Csókolgatta Erzsit, a földre vetette magát, majd felugrott és a haját tépte. Kezét tördelte és egyre csak azt ordította: — Vége van ... vége ... vége!
