Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
gyón vették ki a vagonból... Azok is eszébe jutottak, akik egy vonattal sem jöttek vissza, csak a fényképeik jelentek meg fekete keretben, a képeslapokban... Hősök arcképcsarnoka ... — Az a háború, amire én emlékszem — mondta végül —, ehhez képest olyan volt, mint egy óriási népünnepély ... — Olyan vidám? — Olyan látványos ... Miközben ezt mondta, érezni vélte a gyertyák és koszorúk keveredéséből támadt fanyar illatot, mely körüllebegte őt a katonasírok végtelennek tűnő sorai között. — Mária... — fogta suttogóra a hangját Aranka; —, láttál te ebben a háborúban harcba induló katonavonatokat? Vagy sebesült katonákat? Vittél cigarettát menetszázadnak az állomásra? Mondd, miért rejtik őket előlünk? — Te ezt nem érted, Aranka. Ma más módszerekkel harcolnak. Másféle fegyverekkel. Rádirányítanak valahonnan egy sugarat, és kész . .. — És ezt a sugarat a halott fiam keresztfájára is ráirányítják? Oda se lehet kimenni ... — A propaganda... — Ezt a háborút legszívesebben letagadnák előttünk, ha lehetne, s a könnyeinket is eltiltanák. Mert félnek tőlük ... Akkor legalább sírhattunk... Abban a háborúban nem kellett titkolnunk a könnyeinket... — Te ezt nem érted, Aranka... A nép ma a legnagyobb hatalom. Ok tudják ezt... — Nép? Csorda! Mindig odahúz, ahol több az ágyú. Mert fél. — Vagy ahonnan nagyobb darab kenyeret remél... — Te nem szereted az embereket, Aranka néni? — szólt közbe az eddig némán figyelő Erzsi. — Harminc év múlva te sem fogod őket szeretni — válaszolta mélyet sóhajtva Aranka és azt javasolta, hogy induljanak hazafelé. Míg Arankáék a világ külső képéről szereztek emlékezetes benyomásokat, addig Piros Lucullus asztalára való ételcsodákat készített. Sercegett a zsír, illatozott a frissen pirított hagyma, csattogott a puha kalácstészta, a palacsinta vidáman perdült a levegőben, aztán ismét elterült a sütőbádog zsíros fenekén, s mire Erzsiék hazatértek ,a sétájukról, már ismét béke és nyugalom honolt a konyhában. Nyoma sem volt a lázas izgalomnak, csupán a dunántúli tejfeles csirkepaprikás illata terjengett a levegőben és a kolbász-csipetkés bablevesen úszkáltak aranyszélű zsíros karikák. A konyhaasztalra vörös kockás tiszta abrosz került, három oldalán három fehér tányér, az asztal közepén foszlós kalács tornyosodott, s a vízcsap alatt lehűtött sörösüvegek harmatoztak. Piros bíborszínűre pirulva gyümölcsöt rakosgatott egy színes üvegtálra és papirosról nemrégen lecsavart hajszálai rendezetten simultak halántékához. Tiszta ruha is volt rajta, fehér batisztkötény, és egész lényéből ünnepélyes várakozás áradt. — Nos, mit láttatok? — fordult Erzsihez mosolyogva, miközben hiányos fogsora úgy •villogott szájüregéből, mint egy csorba sárga fésű. — Szép volt, csak mindenütt sok az ember... — válaszolta Erzsi, és vadócmód nekirontott a kockás asztalterítőnek. — Éhes vagyok, anyu! Mit egyek? — Hol marad olyan sokáig a keresztapám? Még nem is láttam őt! Talán nem is tudja, hogy megérkeztem ... Ugye, anyu, még nem tudja? Csak kószál... Ez volt az a fájó pont, amit nem volt tanácsos Piros előtt feszegetni. Tapasztalatlanságának következményeit Erzsi azon nyomban megszenvedte. Nagyot kapott a fenekére, mert csipegetni kezdte az asztalra készített kalácsot, és türelmetlenül továbblódította őt az anyja. — Nem mondtam, hogy ne nyúlj semmihez?! Erzsi éktelen sírásba tört ki. Mária kézen fogta őt és bevonult vele a szobába, ahol mesélni kezdett neki, míg Aranka nekifogott, hogy maguknak is készítsen valami ennivalót. Piros duzzogva könyökölt ki a konyhaablakon. Aranka zöldpaprikát vagdosott, hagymát metélt meg paradicsomot szeletelt, s míg Totyogott a lecsó, megterítette a szobában levő asztalt
