Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - — kulcs —: Holmi

■mit tegyen, hogy sokáig fiatal és szép maradjon. Egy szép napon, ahogyan éppen ■ezen gondolkodott szalonnázás közben, a házuk előtt csörgedező patakocska partján, bevágta kezét a késsel.

— Ö! — kiáltotta, amikor meglátta lecsöppenni készülő vérét. De legnagyobb csodálatára a sebe nem fájt, s a vére ahelyett, hogy lecsöppent volna, felszállt a kezéről. Kinyílt mint a rózsa és egyre fényesedve szállt felfelé, amíg el nem nyelte őt a magasság.

Ezen az estén egy fényes pont tűnt fel a hold közelében.

— Jé! — kiáltották az emberek, amikor felfedezték a fényes pontot.

— Gyertek gyorsan és nézzétek! — kopogtattak be egymás ablakain nagy örvendezve. — Azt, ott az égen! — mutattak felfelé.

Egymás után tárultak ki az ablakok, mindenki a fényes pontot csodálta.

— Milyen szép, s hogy csillog — suttogta valaki elmélázva.

— Csillag — kapták fel a fejüket, akik a közelben álltak.

— Csillag! — ismételték egyre többen a rosszul értett szót. így kapott nevet a fényes pont S érdekes módon, abban a pillanatban, hogy neve lett, mindenki magáénak akarta!

Láttad volna csak, ahogy ellepték az emberek a háztetőket, a fák ágait. Mind-mind fölfelé kapaszkodott, hogy elérje a csillagot. Még a vének is feltipegtek a tyúklétrán a tyúkpadlásra. Le is potyogtak sorra. Volt nagy jajgatás, sírás-rívás. De legalább megtanulták, hogy a csillag senkié sem lehet. Mindenkire egyformán ragyog, csak ki kell tárni az ablakot.

— És a kisfiú? — kérdeztem egészen elfeledkezve arról, hogy mit ígértem édesapámnak, meg is ijedtem rögtön, de még a kismanók is, akik nemcsak a fülükkel, a szemükkel is hallgattak. Mert ami igaz, az igaz, édesapám még tőlük is szebben tud mesélni.

— A kisfiú? — gondolkodott el, mintha nem tudná, kiről van szó, de rögtön folytatta.

— A kisfiú egész éjszaka nem aludt. Szorosan az édesanyjához bújt és szótlanul nézte a csillagot, amely a függönytelen ablakon át beragyogott rá, és hívta őt. Másnap pedig, amikor még alig pirkadt, hogy senki ne lássa őt, útnak indult.

— Ne menjen el a kisfiú — szakítottam félbe ismét a mesét. Nem akarom, hogy elmenjen. Nagyon szerettem volna még a kisfiúról hallani és attól féltem, hogy ha elmegy, többet semmit sem tudok meg róla.

— Te kis oktondi — mosolygott az édesapám, aki rögtön átlátott a szitán. — Majd utána megyünk mi is. A kerten át a mezőre; egy mezőre, két mezőre. Sok mezőre, amíg csak el nem érünk a végtelen pusztaság legszélére, ahol a kisfiú letörölte a könnyeit, s még egyszer utoljára felnézett a napra, aztán belépett a pusztába.

Ment a nagy sötétségben (egyszer sem állt meg], éles kövek hasogatták a lábát, amelyek véresre sebezték, s ahányszor csak fölemelte, egy-egy csillag röppent fel az égre.

Egyre világosabb lett mögötte, egyre több csillag ragyogott az égen, az emberek már felismerték egymást a fényüknél.

A kisfiú közben elfelejtette az édesanyját, elfelejtette az embereket és már nem is kisfiú volt. Kiválasztott volna, akinek nincs sem öröme, sem bánata, csak végtelenül nehéz, nagy feladata.

Még nagyon sokáig ment a pusztában, hosszú fehér szakálla is nőtt, amíg egyszer már nem hiányzott több csillag az égről.

Ott állt az aggastyán a végtelen tenger partján. Fölötte millió csillag szikrázott, s a lábai előtt is ugyanannyi. Mert az égi csillagok tükörképei ott remegtek a tenger vizén.

Akkor egy pillanatra újra visszagondolt az édesanyjára, az emberekre. Ojra érezte az örömet, a bánatot, csakúgy, mint kisfiú korában. Boldog volt. Behunyta a szemét, s elnyúlt a csillagdíszes habokban.

— Hüpp-hüpp — pottyantottam két hatalmas könnycseppet a Göncölszekér rúdjára, ami ettől még fényesebb lett.

— Kipp-kopp — ütött édesapám a smaragd szögecske helyett a saját körmére.