Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség

Ez a szövegrész (nyilvánvaló, ha összefüggéseiben tekintjük) egy negatív és egy pozitív érzelem kombinációja: heves vonzalom a szépség iránt, és azonosan heves igézete a rútnak, amely az előbbivel szemben áll, s az előbbit lerombolja. Ez a kiegyensúlyozott érzelmi kontraszt jelen van abban a drámai helyzetben, amelyhez a monológ tartozik, de a helyzet egymagában nem magyarázza meg. Ez, hogy úgy mondjuk, a dráma strukturális érzelme. Ám a teljes hatás, az uralkodó tónus abból a tényből ered, hogy számos lebegő érzés, amely ezzel a felszínen is kétségtelenül megnyilatkozó érzelemmel rokon, szövetkezett vele, hogy új, művészi érzelmet kínáljon föl nekünk.

Annak, hogy a költő így vagy úgy figyelmünkre vagy érdeklődésünkre számíthat, nem saját személyes érzelmei, nem azok az érzelmek az okai, amelyeket életének különös eseményei váltottak ki belőle. Ezek a különleges érzelmek lehetnek egyszerűek vagy kegyetlenek vagy laposak. Költészetének érzelemvilága valami egészen összetett dolog lesz, de nem úgy, ahogyan az emberek élnek ét életükben nagyon összetett vagy szokatlan érzelmeket. A költészet egyik tévedése a különcködés, amikor a költő új emberi érzelmeket hajszol; s mert az újat rossz helyen kutatja, fonákságokra talál. A költőnek nem az a föladata, hogy új érzelmeket tárjon föl, hanem, hogy a rendes érzelmekkel éljen, s hogy költészetté formálva őket olyan érzéseket fejezzen ki, amelyek a valóságos érzelmekből teljesen hiányoznak. S azok az érzelmek, amelyeket sohasem élt át, ugyanúgy őt fogják szolgálni, mint azok, a- melyeket maga is jól ismer. Következésképpen hinnünk kell abban, hogy „a nyugalomban fölidézett érzelem” formulája nem pontos. Szó sincs itt érzelemről, sem fölidézésről, sem, a jelentés eltorzítása nélkül, nyugalomról. Amiről szó van, az koncentráció, illetve a koncentrációból, abból a tömérdek sok tapasztalatból származó' új dolog, amelyet a gyakorlati és cselekvő személy számára egyáltalán nem lát tapasztalatnak; ez a koncentráció nem tudatos, nem megfontolt. Ezek a tapasztalatok nem „fölidézettek”, s végül olyan közegben egyesülnek, amely „nyugodt” ugyan, de- a szónak csak olyan értelmében, hogy passzívan szolgálja az eseményt. Ez persze nem minden. A versírásban számos olyan mozzanat van, amely föltétlenül tudatos és. szándékos. Az az igazság, hogy a rossz költő rendszerint ott tudatos, ahol ösztönösnek, s ott ösztönös, ahol tudatosnak kellene lennie. Mindkét tévedése arra ösztökéli,, hogy személyes költővé legyen. A költészet nem ritka érzelmek esztergályozása, hanem menekülés az érzelmek elől; nem az egyéniség kifejezése, hanem menekülés a személyiség elől. Persze, csak az tudja, mit Jelent, ha az ember menekülni akar az; említett dolgok elől, akinek van egyénisége és vannak érzelmei.

III

Esszénk azt sugalmazza, hogy álljunk meg a metafizika és a miszticizmus határvonalánál, és szorítkozzunk olyan gyakorlati következtetésekre, amelyeket a költészettel felelős gonddal foglalkozó személyek hasznosítanak. Az, hogy figyelmünket a költőről a költészetre fordítsuk, dicséretes cél: előmozdíthatja ugyanis az akár jó, akár rossz kortárs költészet igazságosabb fölmérését. Sok az olyan ember, aki a versben az érzelmek őszinte kifejezését méltányolja, kisebb viszont azoknak száma, akik a kivitelezés tökélyét értékelik. Am nagyon kevesen tudják, mikor jelenik meg benne a fontos érzelem, az, amely a versben, nem pedig a költő személyes élettörténetében él. Az érzelem a művészetben személytelen, s a költő csak úgy érheti el ezt a személytelenséget, ha teljesen aláveti magát készülő munkájának; de nem valószínű, hogy tudja, mit kell tennie, míg csak a jelenben, s nem a múlt jelen idejű pillanatában él, míg csak azt tudja, ami halott, s nem azt is, ami már eleven.

Roncsol László fordítása