Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség

gyobb tökéletességgel, vagy legalább nem az általunk elképzelt mértékben; talán csak egy bonyolult gazdasági és gépi szervezet végterméke ez az egész. Ám a jelen és a múlt különbsége abban rejlik, hogy a tudatos jelen tudatában van a múltnak, oly módon és olyan mértékben, ahogyan a múlt önmagában sem tudatosíthatja önma­gát. Valaki ezt mondta: „A halott írók azért állnak olyan távol tőlünk, mert mi annyi­val többet tudunk, mint ők tudtak”. Pontosan így igaz: éppen ővelük tudunk többet. Ismerem a szokásos ellenvetést azzal szemben, ami egyértelműen költői mestersé gém része. Az ellenvetés úgy hangzik, hogy ez a tan képtelenül sok erudíciót (pe­dantériát) igényel, s ez olyan igény, amelyet elvethetünk, mihelyt bepillantunk bár­mely pantheon költőinek életébe. Azt is fölvetik majd, hogy a sok tanulás megöli vagy megrontja a költői érzékenységet. Mi ennek ellenére állhatatosak maradunk, mert azt valljuk, hogy a költőnek annyit kell ugyan tudnia, amennyi nem korlátozza szükséges fogékonyságát és szükséges lustaságát, mégsem kívánatos a tudást körül­határolni, beskatulyázni, hogy vizsgák, szalonok, vagy a még szélsőségesebb közvéle­mény számára hasznosítható legyen. Van, aki nyeli a tudást, van aki verejtékezik érte. Shakespeare az egyetlen Plutarkhoszból több lényeges történelmi ismeretet szer­zett, mint amennyit a legtöbb ember az egész British Museumból összeszedhet. Ra­gaszkodunk ahhoz, hogy a költőnek ki kell fejlesztenie magában, vagy meg kell sze­reznie a múlt tudását, s hogy ezt a tudatot egész pályája során tovább kell töké­letesítenie. Az történik, hogy a költő folyamatos magamegadásban él, mihelyt egy értéke­sebb valaminek a közvetlen közelébe jut. A művész előmenetele folyamatos önfel­áldozás, személyiségének folyamatos kihúnyása. Márcsak az elszemélytelenülés folyamatának, illetve az elszemélytelenülés, vala­mint a hagyományérzék az a folyamat, amelyben a művészet elérheti a tudomány állapotát. Éppen ezért hívom olvasóimat, gondolják meg, mint hatásos analógiát, mi történik, ha egy oxigént és kéndioxidot tartalmazó kamrába egy kevés finom plati­nareszeléket helyezünk. A tisztességes kritika és érzékeny olvasói figyelme nem a költő, hanem a költé­szet felé fordul. Ha a napisajtó kritikusainak zavaros lármájára és az azt szájkózó nagyközönségre ügyelünk, költők nevét hallani fogjuk tömegével; de ha nem lexi­kális tudásra, hanem élményt adó költészetre, versre vágyunk, ritkán találunk majd ilyet. Tanulmányom előző részében megpróbáltam kimutatni, mennyire fontos az a viszony, amely egy-egy vers és más költők versei között fönnáll, s a költészetnek olyan koncepcióját sugalltam, amelyben minden idők teljes költészete alkot eleven egészet. Ennek a Személytelen Költészettannak másik vonása az a kapcsolat, amely a verset szerzőjéhez fűzi. Már utaltam rá, analógiával, hogy az érett költő szelleme nem kifejezetten abban különbözik az éretlenétől, hogy az „egyéniséget” ilyen vagy olyan mértékben értékeli, hiszen az nem szükségszerűen érdekesebb vagy „sokat­mondó”, hanem inkább abban, hogy ő a tökéletesebbik médium, akiben egy-egy meg­határozott vagy több különböző érzés szabadon új társulásokba léphet. A maga helyén a katalizátor analógiáját hoztuk föl példaként. Ha a fönt emlí­tett két gázt platinareszelék jelenlétében keverik, kénsav lesz belőlük. Ez a tár­sulás csak úgy jön létre, ha platina van jelen; ugyanakkor a frissen létrejött sav­ban nyoma sincs platinának, s nyilvánvaló, hogy magát a platinát sem érte hatás; tétlen, semleges és változatlan maradt. A költő szelleme is ilyen platinatörmelék. Részben vagy feltűnő arányban a személyiség tapasztalataiból is építkezhet; de mi­nél tökéletesebb a művész, annál maradéktalanabbul elszigetelődik egymástól a szen­vedő ember és a teremtő szellem; annál tökéletesebben kiszűri és átalakítja az anya­gát képező szenvedélyeket. A tapasztalat, hogy figyelmeztessem rá olvasóimat, a katalizátor jelenlétében re­akcióba lépő két elem: az érzés és az érzelem. A műalkotásnak a műélvezőre gyako­rolt hatása különbözik attól a tapasztalattól, amely nem művészetből ered: Alakít­hatta egyetlen érzelem, de többnek a kombinációiból is állhat; a végső eredmény­hez különböző érzések is hozzájárulhatnak, az íróra jellemző szavak, kifejezések vagy képek formájában. Végső soron a nagy költészet egyetlen érzelem közvetlen beépítése

Next

/
Thumbnails
Contents