Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Gál Sándor: Papírmáglya

Megkérdeztem egy fiatalasszonyt: mikor volt jobb neki, lánykorában vagy most,, hogy férjnél van.

— Azelőtt — mondta, és elnézett valahová, rajtam keresztül a semmibe.

■ V

Őszinte asszonyok. Este. Bor, nóta, részegség.

Távol a világ. Minden fölösleges.

Az egyetlen kiút az őszinteség. A gyűlölet lehet sokféle. De a legborzasztóbb, ha az undorral együtt él.

A parasztember számára a föld birtoklása volt a fő cél, amiért küzdött. A földéhség roppant ereje mozgatta minden cselekedetét. S mikor a birtokviszonyok változása a szövetkezetesítéssel megroppantotta az évezredek ösztön-építményét, a parasztember máról-holnapra kezdett élni. Ehhez a számára nagyon is szokatlan életmódhoz kezdtek igazodni (?) tettei, s igazodnak még ma is. Olyan korszak ez, amely tele van benső összeütközéssel, ellentmondással. A parasztság, ha csak tudat alatt is, de keres valami kiutat, megoldást. Közben dolgozik, tanul, s megpróbál alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Az a kérdés azonban, hogy képesek-e erre a mai ötvenévesek?

Ha ezt történelmi viszonylatokban és összefüggésekben vizsgáljuk, olyan mérhetetlenül nagy fordulóponthoz érünk el, amelynek irodalmi ábrázolása óriási lehetőségeket kínál.

Soha ne gondolj arra, hogy mi történhet veled. Arra gondolj, ami történik.

(Az időről és a csendről a költészetben.)

A gondolat a magány terméke. Kezdetben vannak a zárt falak, tömör síkok: ezek közé nő a csend. A csend mindig valamilyen színt vonz magához. Néha fehéret, néha feketét. Többször a fehéret.

A csend terjedése sugarak erdeje: befogadására csak a teljes magány képes. A költészet Itt válik érthetővé.

A hallgatás nem a beszéd ellenpólusa, hanem a csend része. A csend: ritmusok efymást követő hullámzása, amely kitölti a teret, feloldja a feloldhatatlannak tűnő lerakódásokat.

A tenger lehet az idő jelképe, de maga a jelkép is: két szó közötti tér. Emelkedés és süllyedés. Tett.

A bennem épülő szavak: az idő és a csend jelei.

A mindenség legősibb hangja a — szél. A költészet ebben a hangban vált először hallhatóvá. Ezáltal él, és az utolsó rezdülése is ez lesz.

A költészet útja így bennem a széltől a szélig ível. Ha színekben fogalmazok, akkor a fehértől a fehérig, ha magatartásban, akkor a csendtől a csendig. (Vagy így: a hallgatástól a hallgatásig.) Minden összetevő lényege a mozgás. A költészet így magába foglalja a teljes cselekvést, ami nem más, mint az öröktől való idő megújulása; a születés, az élet és a halál hármas egysége és misztériuma.

Nem a mérhető idő, hanem a mérhetetlen. Egy verssor, amikor elindul, hogy térré, idővé és anyaggá váljon. A születés lényegét nem az élet adja, hanem a halál. A keletkező verssor lényege ugyanez. Amit eddig a versről elmondtak és leírtak, hamis, mert részekről beszéltek. Mintha nehéz köveket raktak volna egymás mellé. A költészet pedig e kövek mozgása, s nem maguk a kövek.