Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

letekre, hanem a lényegre, a nagyon fontosra gondol. Ezért akárhogy is erőlködöm, nem látom a pribékek arcát, akik a kocsiban körülvettek és parancsszerűen tettek; fel kérdéseket, én meg határozottan és gyorsan válaszoltam. Valami titkos hang azt: súgta, hogy nem szabad haboznom, és semmi másra nem szabad gondolnom, csak az elhangzó kérdésekre, arra, hogy honnan való vagyok, mi a foglalkozásom, hány testvérem van? ... Az utóbbi kérdésre belülről megremegtem, mert ötöt közülük már megöltek, illetve elgázosltottak. E remegés azonban csak pillanat műve volt, és válaszoltam, az öt halott testvért is az élők közé soroltam. Hogy miért? Azt máig sent tudom. És hát úgy emlékszem, valamire még gondoltam akkor, de hogy mire, azt nem tudom... évtizedek óta töröm rajta a fejemet, hogy mire is gondoltam akkor... Bizonyára fontos lehetett. De nem jut eszembe, hogy mi volt. Most is, Goriot olvasása közben igen intenzíven gondolok rá... és váratlanul hirtelen felvillan... Arra gondoltam, hogy engem nem fognak elgázosítani. A gondolat nagyon mélyről, rideg fohászként tört fel bennem, s ekkor, az alacsonyabb gestapos bizalmasan a fülemhez hajolt és azt parancsolta, hogy vetkőzzem le.

Csak arra emlékszem, hogy egyik alacsonyabb volt, mint a másik, és arra is, hogy szemüknek olyan volt a színe, mint az egyenruhájuknak. Vetkőzés közben szemük gyilkos színére gondoltam. A gyilkosok tudni akarták, az üldözött fajhoz tartozom-e? Bennem akkor meghalt a félelem, a kocsi ablakán át láttam az őszi napfényt meg a szőlővenyigék hervadozó, gyűrött leveleit. Nagyon szép volt ez a világ... Emlékszem, amikor pucéran álltam előttük félig aléltan és meggörnyedve, arra gondoltam, hogy én ezt soha senkivel meg nem tenném, még akkor sem, ha meg kellene halnom. Azt sem vettem észre, hogy ez a gondolat szilárd tartást, erőt adott. Az. alacsonyabb gyilkosnak, aki a szakértő módján hozzám nyúlt, majd rám emelve egyenruhaszín tekintetét, azzal vádolt, hogy sárgacsillagos vagyok, hirtelen és határozottan azt válaszoltam: Nem. Ennyi erőm volt még, ennyi ellenállás maradt bennem, tudtam, bármit mond is ez a szemét-ember, mélye ez minden aljasságnak, amire én csak Nem-mel válaszolhatok.

Ojra rendbehoztam a ruhámat, kezembe vettem a sárgakötésű Goriot apót és nézegettem, lapozgattam, mintha olvasnék ... mintha mi sem történt volna... — Most,, hogy újra a kezemben van ez a sárga könyv, melynek színe az akkori sárga csillagokra hasonlított, arra gondolok, vajon Balzac sejtette e, hogy valaki a halál küszöbén lapozgatni fogja ezt a művét?! Persze, a kérdésre nem válaszolhatok, csak éppen eszembe jutott. Mint ahogy az is most, olvasás közben jut eszembe, hogy a gestapósok annál a regényjelenetnél invitáltak kocsijukba, amikor Vautrin olyat ütött Goriot apó kalapjára, hogy lecsúszott a szemére. Ez a rosszindulatú játék az öreggel, gyengébbel kínosan érintett... Amióta élek, mindig a gyengébbel éreztem. Ha bántottam, vagy megsértettem valakit, okkal tettem, de az mindig erősebb volt nálam.

Persze nem ezért a jó tulajdonságomért szabadultam a gestapósok — vagy SS-legé- nyek? — markának halálos szorításából. Véletlen és jelentéktelen esemény játszott közre, hogy ma itt beszélhetek és írhatok a történtekről. Az igazoltatás közben az egyik, négyrétre hajtott iratomból kiesett néhány nyugta, amely azt bizonyította, hogy több esztendeje katolikus egyházi adót fizetek. Az „urak” nyomban megváltoztak irányomban, visszaadták az irataimat és elbocsátottak. Távoztam az „uraktól”, akik a halál igazi segédei voltak, és sietni, rohanni szerettem volna, hogy minél távolabb legyek tőlük, de nem tettem. Lassan lépegettem, anélkül, hogy egyszer is visszafordultam volna feléjük, és csak amikor egy ösvényhez értem, amely szőlőkhöz vezetett, gyorsítottam meg lépteimet és tíz percnyi gyaloglás után egy sziklára ültem, ahol megeredtek a könnyeim. A fasizmus évei alatt akkor sírtam, zokogtam először, pedig öt testvéremet vesztettem el, és a szörnyű, végtelennek látszó halálmenetet isláttam. Keservemben a száraz őszi göröngyöket morzsolgattam szét ujjaim között, és csak amikor felszáradtak a könnyeim és szívem mélyéből a megkönnyebbülés sóhaja tört fel, éreztem újra, hogy szabad vagyok és hogy szülőföldem göröngyeit morzsol- gatom, simogatom.

„Gyöngy a göröngy” — bukkant fel hirtelen, emlékezetem mélyéből ez a verssor. Tudtam, hogy egyszer, nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt olvastam a Nyugatban, de hogy ki írta, arra nem emlékszem. Csak egy név villant fel előttem: József Attila. De hogy valóban ő írta ezt a verssort, azt nem tudtam biztosan. Nem néztem utána,