Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Egri Viktor: Az első közlés
Egri Viktor az első közlés Délutánonként ritkán tévedt be irodánkba szenet rendelni vagy biztosítási díjait rendezni kívánó ügyfél. Unalmamat olvasással kezdtem elűzni. Hovatovább megszállottja lettem a könyvnek, szenvedélyes mohóságomban szerencsére több volt a rendszer, mint diákéveimben, amikor válogatás nélkül faltam a betűt. Eleinte kölcsönkönyvekkel, többnyire klasszikusok regényeivel kellett beérnem, és kényszerből lettem német kiadványok olvasója, miután a Bécsben megjelent kevés magyar könyv, sem régi, sem új kiadvány nem volt kapható. Pesti újságokat sem árultak a standokon, csak a bécsi emigráció két lapja kapott terjesztési engedélyt. Akkor kóstoltam bele először Tolsztojba, a müncheni Insel-Verlag kiadásában megjelent Dosztojevszkij-regényekbe és Gorkij verejtékszagú, vergődő szegényekkel teli, nagyon eleven világába. Egy vékonypénzű, Elbert névre hallgató kisember, Horowitz úr Fő utcai papír- és könyvkereskedése egykori üzletvezetőjének parányi boltjában fedeztem fel az egyik polcon detektív- és kalandregények közt az első Tolsztoj-regényt. Azóta hónapról hónapra egyenesen Prágából rendelte számomra ezeket a cinóberhátú, halványkék fedelű kiadványokat. Vonzó, idegen világot tártak fel előttem ezek a jó könyvek; felszínre hozták, ami tudatom mélyén talán azóta szunnyadt bennem, hogy az esztergomtábori tiszti iskolában a takarodó után versmondásban versenyre keltem Jakab Zsiga barátommal. Három esztendő pergett le azóta, hogy a Karszt sziklái közt elvesztettem őt. Ott lent, a déli fronton, oly közel került hozzám, mintha vérbeli testvérem lett volna. Őrült szerencsejáték volt az olasz harctér, s én abban a hazárd kockázatban kopárrá szegényedtem, hogy őt, és legjobb társaimat, Lehotay papát, Anda Mihályt, a bosnyák Nyikitát sorra elvesztettem. Nincs semmi, amivel vigasztalhatnám magam. Legkevésbé azzal, hogy valami fennkölt eszméért, a megtámadott és védekezésre kényszerített szülőföldért áldozták fel életüket. Az elmúlt háborúnak szememben ez a legnagyobb, semmivel sem menthető, jóvátehetetlen bűne. Egy nyári estén, kint az üveges verandánk asztalára fekete vászonborítású füzetet tettem magam elé. Nem tudnám megmondani, vajon unaloműző szórakozásnál több volt-e és más, ami akkor hajtott, hogy róluk valami emlékemet néhány sorban, kis történet formájában megrögzítsek. Azt se merném állítani, volt-e bennem akkor már valami, amiről elmondhatom, hogy a tegnappal szemben változást vagy többletet jelentett. Talán-talán mégis az, hogy az átélt szenvedély gyűlöletre, a megaláztatás büszkeségre fordult. Am azt cáfolhatatlanul érzem: tőlük, elesett társaimtól tanultam meg, hogy ne holt értéket becsüljek, hanem a jóakaratú, tiszta embereket szeressem, a bajkeverőket gyűlöljem. Zsigának köszönhetem, hogy újnak érezzem a legmindenapibb eseményeket, Lehotay papának, hogy fájdalmas helyzetekben is a szív frisseségével keressem a tisztaságot, meglássam a természetben a mindig megújuló szüzességet, a természettől megszabott Érettségi 1915
