Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Mikola Anikó: Jelenések II. - Mikola Anikó: A kőtáblák
Mikola Anikó jelenések II. Látom az utolsó költőt, térdig süpped a föld sarába. Látom, ó, látom őt beszélni, beszél, mert mozog a szája. Tíz ujja mint a fagyökér nteredezik a törzsből, nézzétek, nyúlik a karja, nincs már messze a földtől. Fedig a füvek még rendre nőnek és lélegeznek a kertek mégis utolsó ő, a költő, a fogcsikorgató eretnek. Látom őt befelé nőni a földbe, kit majd vakok és süketek temetnek. a kőtáblák A kőtáblák, azok maradnak. Az agyag is, az égetett. A rovásírás is túlnövi tán a mindent kioltó végzetet. Alinak, állnak a sztélék gyökerestül a földben, csak a papírral, azzal mi lesz az elvarázsolt körben sistergő, forgó felhők alatt midőn ellobbannak az árnyak? Mert jönnek a szelek és lerontják a fövenyre épített házat. Rigele Aj Flóra, kő, magántulajdon
