Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
És István egy nap, már egészen agg korában ismét Irt egy levelet: most már én mennék haza. És nem jött haza. Valahol — Vancouver utcáin átrobogó kerekek gázolták halálra. Odaveszett, végképp beleveszett a roppant világba és nyanya szegény, itt pihen a kőrisfák árnyékában. Állunk Vanyo bátyával a sír felett, nyanya sorsára gondolok. És István sorsára is, akit nem ismertem, és akit leánya, az én feleségem se ismert meg soha, csak leveleiből és elvétve küldött fényképekről. A föld erősebb volt nálunk, gondolom magamban. Nem az a néhány hold föld, hanem ez a roppant határ, melynek sehol sincs vége, de itt kezdődik, legalábbis számunkra itt kezdődött, itt vert a szíve. Nyanya végül is úgy rendelkezett, ide temessék őt, és agg korában alighanem István is ide kívánkozott. Állunk a sír felett. Nem tudom, mire gondolhat Vanyo bácsi, csak azt látom, hogy zsebkendőjével súlyos nagy könnyeket töröl le barázdált arcáról. Végül is kezével bal felé mutat és azt mondja: — Az ott apám sírja. És az ott anyám sírja. Néne is itt pihen ebben a temetőben. A feleségem, Németh Borbála is ... A te feleséged anyja és az én édes húgom. Erzsus is. És én, én... Nem fejezi be a lesújtó gondolatot. Elindultunk a temető kapuja felé, aztán az országúton a falu felé. Merev lábával, sötét felöltőben, alatta sötét ruhában méltóság- teljesen lépked az úton. Egyszer csak megáll és egy villaszerű tornyos házra mutat: — Ez itt a mi házunk. Az Andris fiamé. Ebből megértem, hogy a néne halála óta nem a rozzant régi házban él, hanem Andris fiánál. Elnézem a frissen emelt falakat, a nagy ablakokkal díszített emeletet és földszintet, a tetőt és a díszül emelt tornyocskákat. — Andris fia jó kőműves. Meglátszik rajta, hogy érti a dolgát. — Valamicskét én is segítettem neki — szerénységével leplezi büszkeségét. A kapuból hirtelen könnyen öltözött fiúcska rohan felénk. — Nagyapa! Nagyapa! — Megfázol, ebadta! — Ölébe kapja a gyermeket és merev lábával feldübörög a ház lépcsőjén. Megyek én is utána. A földszinten, kellemesen fűtött nagy szobában telepedünk meg. — Nincs senki idehaza — mondja. — A menyem is dolgozik. Andris is oda van még. — Mit csinál mostanában? Az állami gazdaságban az építőcsoportot vezeti. Folyton építkeznek. — Az állami gazdaság? Az tulajdonképpen az egykori szövetkezet földje. — Átvette midenestül — mondja. Most nem látom szemében a jól ismert, néma számonkérést. Megvonja vállát: — Ogyis csak a mi földünk. A mi földünk. Különös hangsúlya van a szavaknak, de nem érek rá eltűnődni Vanyo bátya újabb belső változásán. Rácsos, göcsörtös kezével körbemutat a szobán és azt mondja: — Ez a mi házunk! A mi házunk. E szavaknak is különös hangsúlya van, mégis más az értelme, mert most a család nevében szól. Végül elsimítja a gyermek homlokába hulló haját és azt mondja: — Az unokám. Mélységes nagy örömet és rettenetes szomorúságot érzek a hangja mélyén. Ügy mondja ezt, mintha minden háborúság, válság, gyötrelem, minden vereség, siker egyetlen értelme lenne ez az egy szó. Még egyszer elismétli: — Az unokám! Nagy szomorú felleg borítja el a homlokát, egész arcát, mintha hirtelen besötétedett volna, csak a gyengédség és mélységes szeretet világol át ezen az alkonyi homályon. — Az unokám — mondja ismét, és megcsókolja a kisfiú fejét, mintha titokban valami roppant nagy útra készülődne. — Az unokám. — S valóban a távozó ember szomorúságát érzem a hangjában.
