Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
Arcába tekintek. Ismerős, mégis idegen arc. Mély ráncok vésődnek a homlokába. Az orra tövétől a szája szegletéig is mély ráncok húzódnak. És a szeme? Tág, tompa fényű szempár. A magába mélyülő ember tekintetével bámul a világba, hogy semmit se lásson meg belőle. Engem se lát, csak mormol valamit az orra alatt. Pardon, mondja, és továbbsiet. Kopott, szürke felöltőt visel és kopott félcipőt. Fekete volna, mégsem fekete, inkább szürke. Gyors, hosszú léptekkel siet a másik megálló felé. Utánabámulok, s hirtelen elkiáltom magamat: — Mihályi Nem hallja meg a hangomat, mert az őszi szél másfelé sodorja. Még hangosabban kiáltom azt a nevet: — Mihály! Mihály! — és most se hallja, mert esze ágába se jut, hogy hátranézzen, vagy pedig nem ő az. Utánasietek, de loholnom kell, ha utol akarom érni. Végre megragadom a karját. — Mihály! Rám mered a hályogos, tompa fényű szempár. — Hát nem ismersz?! Keze fejével végigtörli a homlokát. A habozó emlékezetét gyötrő ember mozdulata volt. — Nem emlékszem, hogy lett volna szerencsém ... Hangjáról végképp ráismerek. Mihály! Megmondom a nevemet és ráförmedek: — Hát nem ismersz? Nem ismersz! Csak most tér magához: — Te vagy az? Már megint összevissza futkározol? — kérdi végül, s bennem feleselő sértődöttség támad. — Én. Én... Vedd tudomásul, nem futkározok, csak a magam útját járom. De veled mi van? Miért nem válaszoltál a leveleimre? — Nem lett volna értelme — mondja tompa fáradtsággal a hangjában. — Minek leveleztünk volna? — Hát te nem írsz? Nem folytatod? Mi lett azzal a drámával? — Semmi. Nem sikerült — mondja ismét tompán és tehetetlenül. — És a mérnöki diplomával? Azt mondtad, ha nem sikerül, továbbképzed magad a szakmában. — Az se sikerült. Semmi se sikerült. Az írás szórakozottá tett, túlságosan elfoglalt és elíárasztott. Végül hibákat követtem el a munkában is. Már műhelyvezető sem vagyok, csak munkás. Egyszerű szerelőmunkás. Elbámul a fejem fölött, valami ismeretlen, meghatározhatatlan pontra bámul, és sokat jelentően, számomra mégis érthetetlenül azt mondja: — Egyébként — volt itt Kassán egy augusztus is. Egy augusztus huszonegyedike is. Tehetetlenül, fáradtan legyint. Hirtelen elfordul tőlem, s otthagy az utcán. Megy a maga útján, ő is a maga útján, s hiába kiáltom a nevét. Nem hallja, vagy nem akarja hallani. — Mihály! Mihály! Ö volt az, akiről azt hittem, okos, hű proletárszívét hozza az irodalomba. Nem sikerült. Nem sikerült! Letört, megadta magát, mondja bennem egy keserű hang. Állok a gyalogjárón, a föl s alá siető emberek sokaságában, mégis egyedül, és csak most döbbenek rá arra, hogy az ő veresége az én vereségem is. Felelősnek érzem magamat Mihályért, mindazért, ami vele és körötte történt. Abbahagyta a levelezést, te is abbahagytad; rég fel kellett volna keresni, nem kerested fel, mondja bennem ugyanaz a szemrehányó, keserű hang. Magára hagytad Mihályt. Igen: magára hagytad. Múltkor még magamat vádoltam, hogy a célok meghatározását soha meg se kíséreltem, hogy lemondtam a tényleges társadalmi aktivitásról — írta Emil a naplójegyzet hátsó oldalain —, de lehetséges-e egyáltalán a célok olyan meghatározása, hogy egyben az emberek magatartását is meghatározzuk? Ha szorosan kapcsolatba hozzuk a munkával, azt kell mondanom, igen. A munka megköveteli a pontosságot és önfegyelmet, sok általánosan ismert és megbecsült
