Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
a körülményeim. Szerettem és becsültem egy nálam sokkal idősebb embert, és természetesen vitatkoztam is vele. Egy nap azt találtam modani neki: — Az irodalomnak nincs taktikája. Az irodalmi mű a teljes igazságra tör, vagy — taktizál, de akkor lapos és semmitmondó. Persze, az igazság feltétele az őszinteség. S akkor nagyon meglepő választ kaptam: — Őszinte lehet a bolond is. Én... én csak őszinte voltam, az igazságot pedig a valóságismerettel párosítottam, így hát elindultam megkeresni az igazságot. Azóta persze rájöttem, hogy az irodalomnak is van taktikája — az időszerűségl S mint Cervantes mondja: kímélni kell az embereket. Csakhogy ez a taktika nem taktizálás. Egyik erőssége a képzelet, mely a valóság illúzióját kelti, de nem az igazság rovására. Az őszinteség ennek is feltétele. Emil, szegény, valóban nem ismert, hiszen én sem ismertem magamat, és utam első indítéka nem egy meghatározott cél volt. Tudtam magamról, hogy negyvennyolc Februárja tört utat számomra, csakhogy minden nagy esemény kiváltja a törpe figurák igazodását is. Nem bírtam elviselni a polgári és kispolgári mentalitás önigazoló ára- dozását és radikalizmusát az irodalomban. — Ennyi az egész — mondom Emilnek, vagy a szállodai szoba csendjének. — Most már ismersz. Tudom, nem ismer, és már soha nem ismer meg. III. 7. Fogom a következő írást. Ennek a papírja nem sárgult még meg, tehát sokkal fiatalabb, mint az előbbi. S valóban. A bevezető sorok alatt ott a dátum. A keltezés napja felett a szokásos megszólítás, aztán néhány kurta mondat. Tegnap és tegnapelőtt, meg három nappal ezelőtt is bent jártam Kassán, de hiába kerestelek. Aggódom miattad. Mi történt veled? Minthogy nem találtalak, ki akartam menni a Csermelybe. Ott lakik Mihály. Novellákkal és drámaírással próbálkozik. Évekkel ezelőtt akadtam össze vele a gépgyár mechanikai megmunkáló műhelyében. Annak idején azt mondta, futólag ismeritek egymást. Szokásom szerint újra küldök valamit. Ha kedved tartja, végigolvasod. Talán te segítesz megérteni Mihály sorsát. Én valahogy értem is, meg nem is. A viszontlátásra! A naplórészlet: Ballagok lefelé a Lenin úton, és azon tűnődöm, felkeressem-e Mihályt csermelyi otthonában. Lehet, hogy örvendetes, de az is lehet, hogy kínos és nem kívánatos találkozás lesz számára. Több esztendő múlt el azóta, hogy összeakadtunk. Egy ideig leveleztünk, aztán ez is abbamaradt. A nevét se olvastam sehol se. Egy lapban se, egy könyv címlapján, színházi plakáton sem. Ballagok a tovasiető járókelők között, s még mindig nem döntöttem el, kime- gyek-e hozzá. Nem megyek! Nem megyek ki Mihályhoz, mondom magamban végül, s érzem, sértődötten összeszorul a szívem. Nem írt, nem válaszolt utolsó levelemre. Aztán arra gondolok, hogy talán meg se kapta. Most nem jön se villamos, se autóbusz, egyetlen autó se. Hirtelen átvágok az úttesten és betérek a sarki kávéházba. Letelepedek egy műanyaggal borított asztalkához. Erősen megkopott már, s nagyon ismerős kis asztal. Körülnézek, s látom, hogy minden zug ismerős itt nekem. Megismerkedésünk napján, a gépgyárból jövet, ide tértünk be Mihállyal. Emlékszem, késő délután vetődtem el a gyárba. A mechanikai megmunkáló műhelyben a munkások hívták fel figyelmemet Mihályra.
