Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
végre elérte* amit akart. Pályát választott és megállta a helyét. Kora if júságától mindmáig helytállt. Elégedett, vagy mint közhelyszerűen mondani szokás: boldog ember lehet. Elfelejtettem magamban a kíváncsiságot, s valami egészen mást kérdeztem, csak úgy ötletszerűen, hogy áthidaljam a pillanatnyi zavart, meg azért, hogy visszatérítsem őt ifjúsága emlékeihez és diákkorához. — Miért választotta épp ezt a szakmát? — Ez... Ez akkoriban szinte benne volt a levegőben. Divattá vált. Megint emelődaru dübörgött el a fejünk felett. A kalapácsok zuhogása szinte léglökésekké erősödve csapkodta dobhártyámat. A hangja beleveszett a fémek és a bádog rikoltásába ... Eltűnődtem. Valójában fejbe kólintott a higgadt válasz. Tulajdonképpen csak az az egy szó: divat. Hol, mikor volt ez divat? Gyorsan számoltam magamban. Igen: ötvennégyben került a Szverdlovszki Politechnikai Intézetbe ... Én ötvennégyben sodródtam keletre. Akkoriban lendültünk neki a kohómű építésének ... Utakat, vasutakat, épületek alapjait mértem a bocsárdi pusztán, Sacán és Szakály közelében. Barakktáborban éltem. Emeletes ágyon, zizegő szalmazsákon háltam. Gyalulatlan kecskelábú asztalnál étkeztem. Naponta kilométereket gyalogoltam, teherautón vagy szekéren rázattam magamat a tűző napon és a járhatatlan sárrá olvadt utakon. Ezrek és ezrek, az acél kultuszának bűvöletében éltünk: hídkonstrukciók- ról, sínekről, robusztus gépekről álmodtunk. Beszéltem neki az egykori kohóművekről, elpazarolt lelkesedésemről. A fiatalasszony csak mosolygott: A Vasműhöz képest manufaktúra volt. Fáradtság fátyolozta el a hangját. Nem akart megbántani, s talán maga sem tudta, hogy szigorú és fölényes ítéletet mond. Nálunk még alig múlt el az acélláz, de Szverdlovszkban ezer és ezer fiatal egész más elképzelések alapján indult neki az életnek. így tanulták, így tudták, és erre alapozták jövőjüket. Talán jégszekrények, autókarosszériák, konzervdobozok tömegére gondoltak. Tanultak — ahogy ez a fiatalasz- szony mondta — összeszorított foggal. Az acélláz korának lelkesedését valami más pótolta, ahogy ő nevezte: divat. Az én fiatalságomat egy aszketikus erkölcs kötötte gúzsba. A termelésnek és a munkának ember és erkölcsteremtő hatalmat tulajdonítottunk. Végső produktumát nemcsak a jólétben és a kényelemben láttuk, hanem az „új ember” megteremtésében. És ezen volt a hangsúly, néha fellengzős pátosszal mondtuk: új ember! S ezért lelkesedni is lehetett, meg lemondani is. Ez a fiatalasszony diákkorában összeszorított foggal tanult. Megtanulta és megismerte a lemondást is, de azt remélte, hogy tanulmányai befejezése után kárpótolja magát. Nem gondolt semmilyen könnyelműségre. Érthető és egyszerű emberi észjárás: dolgozom majd, és lesz szabad időm, és élvezem munkám gyümölcsét. Lelkesedett-e? Nem tudok elképzelni fiatalembert, aki nem lelkesedik, de a magam ifjúkorának lelkesedését nem tudom összepárosítani a jégszekrénnyel, autókarosszériával, fürdőkáddal vagy konzervdobozzal, műanyaggal bevont, bádogból sajtolt épületelemekkel sem. Ehhez valami meggondoltabb, higgadtabb és józanabb életérzés kell. Élete töretlen, egyenesvonalú volt. Nem akasztották el háborúk, se nagy társadalmi változások megrázkódtatásai. Sőt — az utóbbiak lendítették előre. Befejezte tanulmányait, gyakorlatra tett szert, férjhez ment és most itt áll ebben a roppant gyárcsarnokban. Technológiai problémákkal viaskodik, a levelezés és üzemvezetés problémái foglalják el idejét. Azt hitte, ha befejezi tanulmányait és hazakerül, majd kárpótolja magát. Azt hitte ... — Vannak-e gyermekei? — kérdeztem eléggé váratlanul. Nem akartam valami fájdalmas húrt érinteni, de azt gondoltam, asszonnyal beszélgetek, s asszony, munka és otthon ősidők óta elválaszthatatlan fogalmak. A gyermeket sem lehet elvonatkoztatni tőle. Kérdésem gyalázatos orvtámadásként érte ... Egy árnyalattal sápadtabb lett az arca. Megfakult a hangja. A gyárcsarnok dübörgésén és zaján át hatolt fülemig a könnyed megtévesztésnek szánt válasz vagy inkább kérdés.
