Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Ki ez? Kicsoda ez a kis parasztlány?

1 Ez akar színésznő leňni?

A színház vezetősége hitt benne. Mosolyogva biztatták. 1

— Az első hetekben ne vesse le a gerencséri parasztruhát. Hadd lássa mindenki, hogy parasztlányból is lehet színésznő, ha tehetséges.

Aztán jöttek a szerepek. Kis szerepek és nagy szerepek. Kisebb és nagyobb sikerek. Végül a Magyar Területi Színház vette át a Faluszínház legjobbjait. így lett azzá, ami lett. Űsszeszorított foggal tűrte a lekicsinylő hántásokat. Ma Komáromtól Rozsnyóig minden magyar faluban ismerik a nevét, az arcát, a szőkeségét, a hangját. Igen: a hangját is. Pedig keményen meg kellett küzdenie, hogy leszokjon a zárt, kerek, kemény hangokról, a gerencséri ízű „e”-kről. Az „r”-eket is lágyan, szinte selypítve formálta valamikor.

Tanult. És gyakorolt. Így lett Komárom Anikója.

— Kiváló, ösztönös színésznő — mondta róla egy drámaíró.

— Van színész, aki az égvilágon mindent tud a színpadról és a színjátszásról. De' Anikó? A színpadra lép és mindenki felfigyel rá — mondta róla a rendező.

Olykor eltűnődöm.

Talán az ifjúság lendülete és rajongása szépíti meg számomra. Fővárosi szereplése,, a Kismadár után ezt olvastam róla egy szlovák lapban: Mikes Anna igazi kismadár volt, úgy énekelt, hogy az emberek szíve összeszorult a szépség áhítatától.

Tehát nem valami optikai, akusztikai csalódás. Mások is látják rajta a láthatatlan égszínkék és hófehér ruhát. Az Ingyenélők Irénkéjének tisztaságát. Mert mindig ilyen volt. Már akkor is, mikor kezében kis bőröndjével szinte elmenekült falujából. Ez lényének és művészetének titka, legbensőbb sajátja. Csak így és ezért lehetett igazi írónké, Szonya és Valja és igazi kismadár.

Alkonyodik már, újra koccintunk. Ez a búcsúvételünk, s akkor suta, szinte értelmetlen kérdés tolakodik ajkamra:

— Es egyébként?

— Egyébként? Anyasági szabadságon vagyok — mondja az érett nő komolyságával' és talán egy kis szomorúsággal is a hangjában, mert hosszú időre megválik a színpadtól. Közben leheletnyi pirosság önti el az arcát, és nem is sejti, hogy most éppen olyan szép és meggyőző, mint legjobban játszott szerepeiben,

2

Hát ez Komárom. Anikó városa. És Anikóból hírneves, igazi színésznő lett. mondom az őszi szélnek, mert nem Komáromban járok, hanem Nagyida és Saca között, akárcsak ötvenegy őszén.

Emilre gondoltam, és így kénytelen vagyok visszagondolni Anikóra is. Anikó neve és arca ismét Emilt idézte fel bennem. Hírneves, igazi színésznő lett, mondja az őszi szél, mintha az én szavaimat visszhangozná, pedig hangtalanul ejtettem őket. Hirtelen rádöbbenek, hogy nem is az én szavam. Emil hangjára ismerek bennük. Érzem, itt van közvetlen közelemben, vagy bennem van. Rám tekint. Egyenest a homlokomra szögezi szemét. Mint nyitott könyv sorait olvassa gondolataimat. Emléke! az én emlékeim. S mikor tudatára ébredek ennek az azonosságnak, fölujjongok az öjömtől, ugyanakkor megborzongok közvetlen közelségétől. Ismét halott, merev az arca. Egészen áttetsző. Kétségbeesetten feléje kiáltok:

— Emil! Emil!

Nem mozdul az ajka. Nem felel. Elbámul az ég alja felé, oda. ahol Saca emeletes házai ágaskodnak. Most se mozdul az ajka, mégis mintha egy nevet kiáltana:

— Anikó! Anikó!

Kétségbeesett, mélységes szomorúság csendül a hangjában, ugyanakkor valami álmodozó, sokat sejtető öröm.

— Érintetlen, tiszta álom maradt — hallom ismét a hangját.

— Ezért érdemes volt betonozni.

A szeme ismét az ég alján ágaskodó toronyházakra mered. En is arrafelé tekintek, s elönt, eláraszt valami megfoghatatlan öröm. Huszonegynéhány éves vagyok. Emil is. És betonozunk.