Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
Nyanya! Nyanya! Nem felel senki. Már az a csend és némaság se felel. Megyek. Tovább ballagok az Ida-patak partján, Nagyida felé, és azt mondom magamban, ha minden jól megy, elérem a Gombos felé induló autóbuszt. Igen, kimegyek Gombosra, Vanyo bácsihoz, nyanya édesbátyjához, s hirtelen valami melegség önti el a mellemet. Vanyo bátya! Vanyo bátya! Hiszen él, életben van még, és a feleségem is azt mondta, keresd fel Vanyo bácsit is. Milyen okos, jóravaló asszony a feleségem. Tudja, nem csak temetők vannak a világon és nem csak szomorú emlékek. A világ tele van élő emberekkel, és mindannyian rokonok vagyunk valamiképp. Tovább lépkedek a patak partján elhatalmasodó fű között, s előre örvendezek már a találkozásnak. Vanyo bátya! Hát hogy feledkezhettem meg róla! A fű már csaknem térdemig ér, s elérek egy éles kanyarhoz, ahol köldökömig ágaskodó gyomok burjánzottak el. Hányszor, hányszor mentem végig ezen az úton fiatalkoromban a sacai tábor és Nagyida között, de sose voltak itt ilyen burjánzó vad gyomok. Szemem végigsiklik az őszi szántások felett, a rétet és a pataktól a cigánytelep felé eltérő gyalogutat keresem. Nincs sehol az a rét, se gyalogút. Földgyaluktól feltúrt meztelen földhányások ágaskodnak az egykori rét területén és szemét, mindenütt szemét. Elrozsdásodott konzervdobozok, összevissza gyúrt bádoglemezek, szalmazsákokból kiürített hulladékszalma, üvegcserép, törött üvegedények és üveglemezek a meztelen föld hátán. A cipőmre pillantok. Arra a könnyű lábbelire, ami sehogy se való ilyen úttalan útra, s mikor feltekintek, megint csak a gyalogutat elzáró földhányásokat és a szemétdombot látom. Túl az egykori réten, a Nagyida felé futó országúton is túl, a Vasmű fehér és piros kockákkal tarkított gázgenerátora ágaskodik a határban, közvetlenül a cigánytelep közelében. Sose jutsz ki arra az országúira, mondom a cipőmnek és megfáradt lábamnak. Egy szemétdomb zárta el ifjúkorom boldogság felé vezető gyalogösvényét. RSFi Csalódottan, szomorúan indulok vissza Saca felé. Ez a visszaút is oly különös. Téren és időn át gyalogolok. Ismerem már a nyanyát és feleségemet, mégsem ismerem őket. Itt van valaki mellettem, aki nincs jelen. Emil! Emil! — szólongatom őt több mint húsz év távlatából. Emil hálótársam a fabarakk szobájában és munkatársam a betonkeverők között. — Hogy tetszett Anikó? Ugye, szép volt? — faggatom Emilt, mint ugyanazon a napon. Ű, ugyanaz a nap! Emil izmos, erős, mégis áttetsző, elhalványuló árnyéka meglibben szemem előtt. A hangját is hallom, nagyon messziről, több mint húsz év távolából érkezik hozzám. — Szép volt. Csodálatos! Most már ketten botladozunk a patak partjáról combunkig érő fűzfavesszők között. Ugyanígy gyalogoltunk valamikor Nagyidán Saca felé, egy szzínielőadás után. A nagy- idai barakktábor előadótermében zajlott le. Ott láttuk Anikót. Emil először és utoljára látta őt. Itt vagyok az Ida-patak partján és rá gondolok: Mikes Annára. Komárom édes szavú, szőke Anikójára! Kénytelen vagyok rá gondolni, mert Emil bukkant fel emlékezetemben. Emil! Ö, Emil! Fiatal, erős és egészséges, mint azon az estén a színielőadás után. Jobban rátekintek, vagy inkább magamba tekintek, s akkor látom, hogy mégse fiatal már. Csaknem egyidős velem. Arca is merev, halott arc. Mozdulatlan, áttetsző, csaknem egészen elmosódó arc. Emil! Emil! Mi történt veled? — kiált bennem egy kétségbeesett, néma hang. Emil nem felel. Halott, merev a nézése is. Arca egyre halványabb, egyre inkább elmosódik. Mintha távolodna. Egyre távolodna. Már nem veszem ki arcvonásait. Ajkát se látom. Így az a hang, amit felém küld, már nem az ő hangja. Az időket átszelő távolság küldi felém: — Láttad-e Anikót? Jártál-e Komáromban?
