Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - JEGYZET - Chmel, Rudolf: A fiatal írók egysége
’lünk, azt a nemzedéket, melynek nem kellett átesnie a nacionalizmus heveny fertőzésén, inkább az ismeretlenseg homályával kellett megbirkóznia a szomszédságba vezető úton.” A Keleti Golf-áram utijegyzetei a jóakaratról és a helyes célkitűzésről tanúskodnak. A kölcsönös megértés; az egymáshoz közeledés számukra a kor legfontosabb parancsa. Ezért hangsúlyozzák, hogy előbb megközelítenénk a célt, „ha gondolataink tovább épülnének a fiatal nemzedékben, idehaza és a határokon túl egyaránt.” Tehát nem egyszólamúság, és nem is csak párbeszéd- !-.3zos cél felé vezető sokoldalú eszmecsere és vita. Kéznyújtás, amely fölött a semmibe tekintenünk hiba volna. Ennek a gondolatnak a kezdeményezői Magyarországon éppen a nyomdába adták egy további hasonló jellegű kiadvány kéziratát — egy antológiát a szocialista országok fiatal íróinak és költőinek műveiből. Ez az eszme azt is hangsúlyozza, hogy a fiatal irodalmat elsősorban fiatal írók fordítsák és propagálják. A magyar szerzők nézete és példája szerint szükséges, hogy a fiatal, kezdő írók az orosz nyelven kívül elsajátítsák a baráti országok legalább egy másik nyelvét, s ezáltal megtalálhassák az utat annak irodalmához. Ennek az erőfeszítésnek az eredményei a már említett kiadványok, melyeknek jó visszhangja volt a jelenlevő küldöttségek körében is (Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió), valamint annak az ajánlatnak is, mely szerint a mostani találkozó hagyományszerűen más-más szocialista ország rendezésében évente megismétlődjék. A kölcsönös tájékozódás javítására a memorandum konkrét javaslatokat is fölvet. Többek között például a fiatal szocialista irodalom antológiájának rendszeres kiadását, mely előkészülete lehetne a kívánt közös folyóiratnak, mintegy az együttműködés — egyelőre — utolsó eszményi fázisaként (igaz, hogy némely ország még saját fiataljainak sem biztosította a folyóiratot). A fiatal íróknak a szocialista irodalmak iránti érdeklődése minimálisan is kétoldalú szolgálat. Az ilyen találkozók hasznossága annál nagyobb, minél érdekeltebbek a résztvevők, nemcsak saját nemzeti irodalmuk fejlesztésében (ami természetes), hanem a szocialista országok irodalmának a megismerésében, propagálásában és fordításában is. A Magyar írószövetség főtitkára, Garai Gábor bizonyára nem értékelte túl ennek a vállalkozásnak a jelentőségét, amikor záróbeszédében hangsúlyozta, hogy „szövetségünk nemzetközi kapcsolataiban ez a találkozó egy új korszakot nyit meg.” Gondolom, hogy ez a megállapítás a többi irodalmak helyzetére is érvényes. Persze, csak azzal a föltétellel, ha ezt a gondolatot aktívabban, mélyebben és formalitások nélkül fogjuk támogatni. A magyarországi kezdeményezéseket irodalmunk még fokozottabb terjesztésére kellene fölhasználnunk, és természetesen, közelebbi és távolabbi szomszédaink fiatal irodalmának alaposabb megismerésére. Ez a dialektikus viszony irodalmaink fejlődését és szembesítését hordozza magában. A szembesítést, mely elől — a kölcsönös gazdagodás érdekében — nem kellene kitérnünk. Rudolf Chmel Milan Mravec: Utolsó vacsora, 1965 (olaj)
