Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Parnov, Jeremej: Perzsia védőpajzsa

Olvasónkat, I. Szmirnovot az háborgatja, hogy a tudományos fantasztikus művek hősei őíyan problémákkal vannak elfoglalva, amelyek a jelenkor emberét nem tudják lekötni, mert eddig még nem találkozott velük a mindennapi életben. De vajon az embernek nem kell-e álmodoznia a jövőről, nem kell-e már ma arra törekednie, hogy betekintsünk a bolygók holnapjába?

A kiváló szovjet tudományos-fantasztikus iró, I. Jefremov Androméda-köd című műve, amely a kozmikus kor küszöbén jelent meg, sok érdekes kísérletet érint, s képet rajzol a kommunista jövőről. Az emberiség belépése a végtelen űrbe, annak problémái, sikerei és nehézségei, a mindennapi lét — vajon nem érdekelne már senkit?

Az új ember nevelési kérdéseinek nagy figyelmet szenteltek A. és B. Sztrugackij tudományos-fantasztikus írók is. Hőseiket — a kommunista jövő embereit — a jelen nagyszerű tulajdonságaival felruházott embereiként ábrázolták, s nemhiába volt egyik korábbi publikációjuk címe a „Majdnem olyanok”.

Bármiről írjon is a fölhevült képzeletű író, akár a jövőről, mindig a jelenkor emberéről és a jelenkor emberének ír. Nem az a fontos, milyen korban szerepelnek a hősei, hanem az, hogy erőteljes (szilárd) jellemekként álljanak előttünk, nem pedig „zörgő árnyékokéként, unalmas igazságokat jósolván. A tudományos erőtlenség az átlagművészettel párosulva gyakran olcsó sikerkönyveket szül, amelyek egyaránt szólnak diákoknak és a szakképzett fizikusoknak Is. íme két példa: „Itt és ott (a mű a Merkúron játszódik — E. P.) a robbanás által elpárologtak a befagyott gázok...” Ez a részlet A. Kolpakov: Felheviil a nap című elbeszéléséből való. „Az űrhajósok minden 40. évben bezárták magukat egy kapszulába, majd az űrhajót átállították fénysebességre, és a csillagtalan és fénytelen antivilágban, ahol minden visszájára fordul, visszaidézték fiatalságukat.” A részlet V. Ribin: A Föld szólít című művéből származik. Az idézett részletek valójában teljesen megsemmisítik a szerzők valamennyi szerencsés elképzeléseit. A fantasztikus találmányok olyan elixírt képeznek, amelyet csak szigorúan előírt dózisokban adagolhatunk. Az írónak minden esetben lehetősége van, hogy újból és újból meghatározza a központi motívumot, amely a művet valamilyen váratlan leleplezés által átszellemül, s ezzel mind könnyebben lépi át a fantasztikus elképzelések határait. így a továbbiakban is komoly s eléggé élő probléma nem süllyed le a paródia színvonalára. így van ez például James Smith A természet egyensúlya című elbeszélésében, amelynek főhőse a környező világot fennkölt gondolatokkal védelmező, kibernetikus agyú teknősbéka, Sam.

„Két óriási szürke, háromujjú mancs nyúlt ki a görgelékkő alól és elkapta Mr. Ti- rokkót.

— Ö —, kiáltott fel Mr. Tirokko, és előrántota pisztolyát. A mancsok azonban egykettőre összeszorltották. Sam kitátotta a száját és lenyelte áldozatát... A zöld pók ordítása betöltötte az egész ligetet. Olyan volt ez, mintha ezer hárfa csendült volna

fel.”

A szerző célzásai — mint látjuk — teljesen humánusak és ökológiailag megalapozottak.

Itt már véget ér a fantasztikus irodalom specifikuma és előtérbe kerülnek a művészet törvényei. Ha a tudományos fantasztikus mű nem felel meg a legszigorúbb irodalmi követelményeknek, semmiféle eredeti ötletek nem menthetik meg. A művészet elképzelhetetlen az ember megismerése nélkül, s nem lehet az embert megismerni a társadalmi viszonyok ismerete nélkül. A legendás hírű Perzsia védőpajzsának tükrében láthatja Androméda gyönyörű arcát és Görgő kígyóhajú fejét. E védőpajzs nélkül, em ékezetünk szerint, a kard erőtlen volt. A fantasztikum a védőpajzs tükréhez hasonló. Ennek parabolikus fókuszában, mint a reflektor teleszkópjában, megjelenik a távoli világok fénye és a. tűzfészkek visszfénye, amelyektől az embereknek meg kell védeniük gyönyörű Földünket. Az űrkorszakba átültetett, test nélküli hős-űrhajós az olvasók előtt élő, valóságosan létező emberként jelenhetett meg, aki jóságos és bölcs, telve humorérzékkel, emberi méltósággal és hiányosságokkal. Végül is a szabad idealizálás szegényebbnek bizonyul a viruló élet képénél és egyáltalán nem hiteles — az egész aztán az alkotás sikertelenségéhez vezet. A valóságtól való eltérés ugyanolyan veszélyes a tudományos fantasztikus szerző számára, mint bármely más író számára. A fantasztikum hamarabb eléri célját, ha rámutat a furcsaságokra a megszokottban és felfedezi a különlegességet a valóságban.