Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Zirig Arpád: A Tóni története

— Mikor mentél ki? — kérdezte a.tehenes, mint aki mindenről pontosan meg akar győződni.

— Fél négykor.

— És nem láttál semmit?

— Látni éppen láttam, hisz néz az ember, csak attól függ, hogy mit.

— A nagy harcsát.

— Azt a harcsát — vágott a tehenes szavába a traktoros —, amelyik vagy két méternyit kiemelkedett a vízből, és elkapott egy vízre szálló vadkacsát. A rozsdás még azt is mondta, hogy akkora volt az a harcsa, hogy fél derékig nagyobb volt, mint az ember.

Most mit érek el vele, ha bevallom, hogy láttam — morfondírozott magában Tóni. Én csak a bizonyító fél leszek, a vadőré a dicsőség. Persze, egészen más lett volna, ha én mondhattam volna el elsőnek, vagy ha ketten mondjuk el egyszerre, de hát nem állt meg. Még csak egy jó szóra se méltatott. Hirtelen tótágast állt benne a méreg. Senkiházi embernek tartotta most már a vadőrt, és úgy érezte, hogy a gőgjéért lakolnia kell.

— Jó, hogy nem óriási cápát látott a ti fantáziadús vadőrötök, amint elkap egy lökhajtásos repülőgépet — mondta. Kissé fölényesen mosolygott, mert magának is tetszett a mondata. Mindnyájan hahotáztak.

— Még egy Bodó Janink van — bömbölte a traktoros.

Tóni hirtelen megrázkódott. Hideg futkározott a hátán. Bűntudata támadt. Jóvátehetetlen hibát követtem el az igazmondás ellen, a természet csodái ellen, gondolta. A hátizsákjáért ballagott, a hátára vette, és az ajtóból félvállról visszaszólt.

— A Bodó Janit, azt ne bántsátok, mert a nagy süllőt, azt én is láttam.

Nem mert az emberekre nézni. — Lehetett vagy huszonöt kiló is — hazudta. — A szakításnál úgy kavarta a vizet, mintha az forrt volna.

Kinyitotta az ajtót, és most már nyugodt szívvel ballagott hazafelé.

Bocskai B.: Böszörményi halastó (akvareli, 1975)