Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Bereck József: Szerelem
Bereck József szerelem (Érzelgős mese B. Zs.-nek, a 980-as évek végéről) Eljött az idő, miután Erazémius, a bábkészítő az utcára sem lépett ki többé. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül nyugtázta magában, hogy nincs többé a világnak szüksége rá, s ennek fordítottja is békésen megfért tudata egyik szögletében. Öblös karosszéke mélyéről magyarázta Máriának. — Egyetlen öröme vagy az életemnek, szép Máriám! Bizonyára észrevetted, hogy lassan, de feltartóztathatatlanul kifogynak belőlem a világ dolgai. Látásom kanóca egyre rövidebb, napról napra közelebb kell húznom a karosszéket hozzád, hogy lássalak, hogy gyönyörködhessek benned; kezem mozdulata hovatovább hiábavaló és céltalan, testem törékennyé, erőtlenné vált. Tisztán érzem, egyetlenem, kiengedett már bennem az ellenkezés, s anélkül pedig eleve halálra ítélt minden emberi igyekezet, fedezet nélküli minden vágyakozás ... Repülni induló tenyerét erőlködés nélkül derengte át az ablak fedetlen résén betörő fénysugár. — Tudom, kedvesem, helyemben sokakat megölne a haszontalanság érzése. Földre sújtaná, megsemmisítené őket a hiábavalóság tudata. S látod, az én lelkem mégis csupa derű, csupa megnyugvás... Mindezt neked köszönhetem, gyönyörűségem. Igen, egyedül csak neked. A te jelenléted minden gondot elűz, minden szorongást felold, minden félelmet semlegesít. Te vagy a hajnalban felcsiripelő első madár, te vagy a toronyban megkonduló harang, te vagy a végtelen éjszakák bársonyos csöndje... Egy pillanatra készakarva visszafogta hangját, mondandóját józanabb vágányra irányította. — Legnagyobb örömöm az, hogy benned feltétlenül megbízhatok, hogy bármikor számíthatok rád gyöngeségeimben. Sokszor úgy érzem, egyenesen a gondviselés küldött téged az életembe. Mária derűsen, mosolyogva hallgatta Zémit. Nagy, kerek szemét egy pillanatra sem vette le a szemközti tükör fényes lapjáról. Visszafogott, tartózkodó kacérsággal tetszelgett tükörképe előtt. Valaki halk kopogtatással érkeztét jelezte. Zémi azonban nem nyitott ajtót. Még a karosszékből sem állt fel. Csak ősz fejét és fáradt pillantását fordította a kulcsra zárt ajtó felé. — Ki az? — Én, Csillagszámoló ... Barátjának neve megdobogtatta Zémi szívét. Erre nem gondolt: a sorsára hagyott világgal szeretett barátait is kizárta életéből. Aszott teste fölvillanyozódott, érezte, hogy csak egy pillanatra kellene őrizetlenül hagynia a szíve szándékát, s máris kipattanna a karosszékből s az ajtóhoz rohanna ... Érzelmei gyeplőszárán azonban egy arasznyit sem engedett. — Menj el, kedves barátom __— mondta száraz hangon, melyből parányi réssé s zűkült torka a felindultság utolsó csöppjét is kisajtolta. — Nagyon sajnálom, de ennek így kell lennie... Azt tanácsolom nektek, hogy felejtsetek el..., hogy csak
