Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Egri Viktor: A pásztorfiú balladája

véresebben, gyönyörű arcát megcsúfolva, mintha a vallatok sejtették volna, hogy ez a puhának tetsző, de keményakaratú férfi a merénylet értelmi szerzője, s vele kell a legkíméletlenebbül bánni.

Élia ugrott fel elsőnek a korsóért, hogy megitassa. Sajnálta, hogy a tarisznyáját elvették tőle, egy kis gyolcskendő volt benne, abba takarta gomolyáit. Most azzal a gyolccsal elállíthatná sebei vérzését. Az ujjaiböl, a körmei tájából is szivárog a vér, uram istenem, mit tettek vele, iszonyú lehet a fájdalma, de még a nyögését is elfojtja, nem akarja a foglyok előtt mutatni, milyen kínzást kellett elviselnie.

Élia nem habozott. Enyhítenie kell Konsztantin fájdalmát. Fehér gyolcsból varrta Bianca az ingét, drága ajándék, mégse habozott fogaival felhasítani, az aljából letépni egy darabot, hogy bekötözze vele Konsztantin letépett körmű kezét. Gyógyító kenőcs is kellene, amilyennel a bárányok és juhok megsebzett lábát kúrálják, de hogy is akadna ebben a förtelmes börtönben ilyen arannyal felérő gyógyír.

Konsztantin hálásan nézett rá.

— Idegen vagy itt, ugye?

— Idegen, de most a testvéred vagyok.

Részvét volt vagy más, rejtettebb érzés, amely ezt a testvéri vonzalmat felébresztette benne? Abban a lidércnyomásos álomban, amely egész éjszaka riasztotta, felsejlett benne, hogy a sorsa óhatatlanül összeforrt Konsztantin sorsával. Ez a kegyetlenül vallatott ember hallgatott, és Élia érezte, néma marad holnap is, semmiféle kínzás nem veszi rá, hogy árulás árán szabaduljon a hóhérok kezéből.

— Mit kerestél a Városban? — kérdezte Konsztantin.

— Rokonaimat jöttem meglátogatni. Apám testvérét és családját.

— Náluk laktál?

— Náluk ... Egy éjszakát aludtam a házukban.

— Ki ne mondd a rokonaid nevét. Szörnyű bajba hoznád őket... Ha faggatnak, feleld azt, hogy a kikötőben aludtál. És ha korbácsot fognának rád, gumibottal ütnék a talpadat, a cigarettájuk parazsával égetnék a bőröd, harapd össze a fogad és hallgass.

— Hallgatni fogok, Konsztantin.

— Bízom benned ... Hogy hívnak? ]

— Éliának.

— Légy a prófétához méltó, akit tüzes szekéren ragadtak fel a mennybe ... Félek, hogy ezek a cudarok nem nézik a fiatalságodat, de neked hallgatnod kell. Csak arra gondolj, nemcsak magadért — másokért is szenvedsz.

— Másokért?

— Igen, Élia... Azokért, akik ezt a feneketlenül aljas világot nem akarják, de mást.

— Miféle mást?

Konsztantin szemében halvány fényesség lobbant fel. Milyen jól esett, hogy Élia olyan mohón faggatja, és milyen nehéz felelnie a sebes szájával!

— Amilyenben ilyen embernyúzó fenevadak nem élnek, Élia. Ahol az ember kezéből nem ütik ki a falat kenyeret.

Minden szó a fájdalom újabb hullámával borította el. A hangja egyre halkabb lett, Élia mégis megértette, hogy egy új világról suttog, arról az új rendről, amelyben szabadon lehet lélegzeni, munka jut mindenkinek. És a kenyér mellé béke és öröm is.

Konsztantin elhallgatott, a szeme fáradtan lecsukódott. De Éliának ezen az éjszakán, élete leggyötrelmesebb éjszakáján nem kellett több szó, magyarázó beszéd. Nem az agyával, inkább a szívével fogta fel, hogy az a világ, amelyről öreg barátja beszél, az ő világa is.

Reggel ő is sorra került. És hallgatott. Összeharapott szájjal tűrte az ökölcsapáso- kal, a szeges korbács ütéseit, míg a vallató tiszt intett a hóhérmunkáját végző foglárnak.

— Hagyd abba!... Majd észre tér később.

Elővették délután, majd éjszaka is, de mást nem csikarhattak ki belőle, mint amit az első kihallgatásnál vallott: a Városba jött, hogy gyertyát gyújtson a Bazilikában, imát mondjon meggyilkolt szülei lelki üdvösségéért. Rokona, ismerőse nincs a városban, éjszaka a kikötőben aludt.