Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - FIGYELŐ - Bába Iván: Balogh Edgár: Duna-völgyi párbeszéd
A kispolgári családból származó író már diákkorában igyekezett átértékelni a szülői házból hozott szellemi hagyatékot, igyekezett megismerni a társadalmi valóságot, élményeket gyűjteni. Ezt szolgálták kezdetben a romantikus színezetű falujárások, ezt segítették elő a későbbi tudatos felmérések. Az indíttatás egy életre szóló programmá változott, életcél, életértelem lett. A Népiség •és kultúra című fejezet alcíme talán a „népismeret” lehetne. Balogh Edgár népe azonban nemcsak a parasztság. Egyként odafigyel az alakuló, formálódó munkásságra, látja az átmenetből adódó számos konfliktust, vizsgálja a népi kultúra átmentésének lehetőségeit. A kötet harmadik fejezete (Duna-völ- gyi párbeszéd] a Duna menti népek, nemzetek, nemzetiségek együttélésének számtalan problémáját veti fel, több oldalról megvizsgálja, beleszőve személyes szubjektív élményeit és általános, elvi álláspontját egyaránt. Az írások történeti íve itt is tiszteletet ébreszt: az Emigránsok és az új arcú magyarok 1930-ban keletkezett, az Együttélő nemzetiség — szocialista állam 1970-ben. Negyven év egy ügy szolgálatában! A közíró irodalomkritikusi feladatokat is teljesít, s a kötet negyedik része ebbe a tevékenységbe enged betekintést. Az irodalom kérdéseiben is következetesen hű marad elveihez. írásainak témája a realizmus, a népiség kérdése Erdélyben, Benedek Elek, Fábry Zoltán, Nagy István munkássága, s az új romániai magyar irodalom útjának az egyengetése. Balogh Edgár tudatosan vallja és vállalja a publicistaszerepet: „Nemhiába vagyok öntudatosan publicista, az irodalom és a közügy határsávján és érintkezési pontjain állok őrt, s minden gondom — immár több történelmi váltásban is '• egyazon emberséggel — konkrét népszolgálat az irodalomban.” írásaiban vitatkozik, provokál, tettre buzdít és óva int. Közel ötven éve van jelen a csehszlovákiai, romániai és magyarországi közéletben véleményével, bíráló és biztató szavával, útmutatásaival. Mind a négy fejezetben külön-külön megfigyelhetjük azt a gondolati változást, amelyen a szerző a fél évszázad alatt keresztülment. Érdekes élmény végigkísérni gondolatait a kezdeti kusza érzelmek és kötelességtudat által fűtött cikkektől a harmincas évek harcos, helyenként türelmetlen (sőt intoleráns) írásain át a közelmúltban íródott összegező igényű, tanulságokat levonó eszme- futtatásokig. Az összkép, mely a kötet végére kikerekedik, tiszta, egyértelmű, — egy hadakozásban, munkában eltelt élet tanulságait hordozza. A szerző szemlélete két alapvető kiindulóponton nyugszik, s ezek alapján értékeli a társadalmi-történelmi eseményeket. Az egyik a szociális és osztály- kérdés (a munkás- és paraszttömegek helyzete, s az értelmiség — a „közép- osztály” — viszonya ehhez a réteghez), a másik a nemzetiségi kérdés (a csehszlovákiai illetve romániai magyar nemzetiség helyzete, a magyar nemzet viszonya a szláv népekhez és a románsághoz). Erre a két pillérre építve fejti ki véleményét a Márciusi Frontról, a Vásárhelyi Találkozóról, a Szárszói Találkozóról, Nagy Istvánról és Adyról. Ennek a két — szorosan összefüggő — problémakörnek a gyökerét már a Sarló első kiáltványaiban megtalálhatjuk, s a kötet egyik legértékesebb írása is e problémakomplexum eszmei-elméleti tisztázódásának folyamatát elemzi a sarlósok tevékenységében IA kelet-európai kérdés felvetése, 1931). Egész törekvésének a lényege, hogy tudatosítani akarja Csehszlovákiában, Romániában és Magyarországon a nemzetiségek kulcshelyzetét, a népek közeledésében betölthető összekötő szerepét, s ennek fontosságát. Ugyanakkor figyelmeztet a „történelem alatti” osztályok kiszabadításának a fontosságára, arra az erőre, melyet ezek a tömegek hordoznak, amelyet céljaink — és az ő céljaik — érdekében kell lekötni. Ezeket a gondolatokat azonban nem elvont fejtegetések következtetéseként közli, hanem élményeket közvetít, a kolozsvári székely munkások, a budapesti székely cselédek, a vargyasi parasztok között szerzett élményeit. ■** Balogh Edgár egész életművét az optimizmus hatja át. Diákként kezdi a harcot, s kifogyhatatlan energiával, jövőbe vetett hittel folytatja tovább. Ezt a hitet, ezt az elkötelezettséget kívánja átadni a mai fiataloknak, ezt adja útravalóul tanítványainak, olvasóinak. A néphez, a néphagyományhoz való kötődést kéri számon a mai romániai magyar irodalomtól, de korántsem a merev, megöregedett kritikus szempontjai alapján teszi ezt. Vitatkozik a fiatalokkal, de be tudja fogadni az újat, érti és értékeli a modern
