Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Fogarassy László köszöntése - Chmel, Rudolf: A szlovákiai magyar irodalomtudomány újabb termése

Kováts Miklós monográfiája, a Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918—1938 (Madách 1974, 226. 1.) sikerrel szüntet meg egy fehér foltot a színháztörténeti kutatásban, s ezen túlmenően szélesebb irodalom- és kultúrtörténeti jelentősége is van. A két háború közötti Csehszlovákia magyar Irodalmat már aránylag komplexen fölmérték Turczel Lajos, Csanda Sándor és mások munkái, de a színház csak ritkán s a dráma sem a kellő részletezéssel került szóba. Kováts helyesen értette meg, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak elválaszthatatlan része a dráma is, amelyről viszont megint csak levá- laszthatatlan a realizáció — tehát a színház — kérdésköre. A drámairodalom és a színház a hazai magyar irodalom- tudományban ennek ellenére a kutatás leggyengébb területe volt.

Kováts három részre tagolta könyve problematikáját. Az elsőben tágabb társadalmi, politikai és kulturális összefüggéseiben foglalkozik a témával. Szétágazó forráskutatás, a korabeli sajtó és a levéltári dokumentumok alapján vizsgálja a hazai magyar színjátszás feltételeit és központjait (Kassa, Pozsony és kisebb városok), az együttesek és társulatok műsorterveit, dramaturgiáját és előadásait, az egyes színiigazgatók (Polgár Károly, Faragó Ödön, Földes Sándor, Iván Sándor) működését és tevékenységét, az adminisztrációs problémákat stb.

Monográfiájának második része a két háború közötti csehszlovákiai magyar drámairodalommal foglalkozik, taglalja kezdeteit, előfeltételeit, társadalmi meghatározottságát, politikai sajátosságait (például a horthy-magyarországi helyzettől elütő vonásait) stb. A bevezető, hogy úgy mondjam társadalmi-kulturális irányultságú fejezet után Kováts a csehszlovákiai magyar irodalom korabeli alkotóinak (Bihari Mihály, Lányi Menyhért, Merényi Gyula, Sándor Imre, Se- besi Ernő, Sziklay Ferenc és más kisebb jelentőségű szerzők) drámaírói munkásságát elemzi. A színházi kritika helyzetét önálló fejezetben méri fel.

Könyve harmadik részét egy érdekes témának — a magyar-szlovák kulturális közeledést szolgáló csehszlovákiai magyar színháznak — szenteli a szerző. A színházak ugyanis — egyszer kötelességből, másszor szükségből — cseh és olykor szlovák műveket is színpadra vittek. Az első helyen K. Čapek áll (R.U.R., A

zsivány, _ Jiér kór, A Makropulos ügy, Rovarok élete), mögötte F. Langer, F. Šrámek s a szlovák szerzők közül I. Stodola és E. Rusko következik. Kováts ír az előadásokról, azok sajtóvisszhangjá ról, a drámafordítások színvonaláról is. Ez a „visszhang-fejezet” megfelelő módon egészíti ki a monográfia tárgykö rét. A különféle gazdag anyag felhalmozása, osztályozása és rendszerezése s a tárgyilagos értékelés Kováts Miklós monográfiáját a hazai magyar színház- történet komoly hozadékává teszik.

Csanda Sándor a Balassi Bálint költészete és a közép-európai szláv reneszánsz stílus című monografikus művében (Madách 1973, 350. 1.) nehéz és bonyolult feladatra vállalkozott. Az első jelentős magyar költőnek, aki a reneszánsz európai kritériumokkal mérhető alkotója, Balassi Bálintnak (1554—1594) a személyisége és művészete rendkívül bonyolult és sok tekintetben szinte mindmáig titokzatos és Ismeretlen. Tulajdonképpen csak a XIX. század második felében került elő (a radványi levéltárból) Balassi legjelentősebb szerelmi ciklusa, és csak 1957-ben fedezte föl Ján Mišia- nik Bécsben a költő Szép magyar Comoe- džájának teljes szövegét. Balassi hoza- déka nemcsak költészetének tematikájában, technikájában, illetőleg metrikájában (az ún. Balassi-strófában) nyilvánult meg, hanem az alapvető költői világ- szemléletben és filozófiai látásmódban, az új nyelvi és költői eszközökben megmutatkozó alkotói magatartásban is. Csanda Sándor a Balassi-líra egy bizonyos részének az aprólékos feldolgozására vállalkozott. Látószögétől kihagyta azokat a problémákat, amelyeket a magyar irodalomtudomány már kellőképpen tisztázott (életrajzi, irodalomtörténeti és kronológiai vonatkozások), s ehelyett a verselésre, a költői eszközök leltározására, a Balassi-líra oly szempontú értelmezésére összpontosul, hogy mit hozott költőnk a magyar irodalom nyelvébe és poétikájába, mik azok a sajátosságai, amelyek révén stílusát és hozadékát a közép-európai irodalom összefüggéseiben mérhetjük. Az újabb Balassi-kutatások bebizonyították, hogy mindenekelőtt a szerelmi versekről van szó. Kutatásaiban Csanda az empirikus módszerből, a hagyományos mikroanali- tikus leíró poétika elveiből indul ki, melyekkel felfedi Balassi költészetének a