Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Bábi Tibor 50 éves
Bábi Tibor 50 év»s A harmadvirágzás nemzedéke immár egyre gyakrabban kénytelen szembenézni a múló idő tükrében önmagával: Dénes György után most Bábi Tibor ötvenéves. Követve őket — nem is sokkal mögöttük! — egész sor írónk várja a maga félévszázadát. Bábi Tibor, a költő, csoportjának jelentős és egyéni hangú képviselője, alkatánál és eredményeinél fogva központi egyénisége. Kortársai közül kevesen vannak, akik annyi energiát áldoztak volna népünk és szocialista irodalmunk emberi és szellemi létkérdéseinek a megfogalmazására és megválaszolására, mint ő. „Névadó” törekvéseiben szenvedélyes és analizáló természete volt segítségére, ha indulatos valóságérzete öntörvényűén és elemi erővel más — sokszor nem is követhető, s néha járhatatlannak minősülő — irányokba nem sodorta őt. Tragikus alkat, aki bizonyos romantikus kettősségtől sem mentes: költői szenvedélyét erős közéleti érdeklődés fűti, míg logikája lírai valóságképből táplálkozik. Költészete híven tükrözi lélektani ellentmondásait: romantikus szépségvágyát és önpusztító kételyeit, naiv életszeretetét és romboló indulatát, forradalmi igazságérzetét és keserű, tanácstalan megtorpanásait. Verseiben egyaránt őszinte önmagához és a világhoz. „Csak ez a fáradság ne lenne, a meggyötörtek és legyőzőitek fáradtsága ...” írja a „szegény vándor”-ról, aki „ott pihen __ a semmi árnyékában”, s a kép közeli: a bensőnkben rezonál. Mint a másik sóhaj — és óhaj! — is: „Mindig csak út voltam vagy híd ... Jó lenne már egyszer azt érezni, hogy a cél is... én vagyok.” önvallomása víziószerű közösségi élményt sugall' „A szakadék s a káosz fia vagyok. Nem a történelmet, magamat folytatom, nem kell a múlt... magamat akarom!... ha meghalok, hát én halok meg, magamat külön sum maként a történelemhez hozzáadom.” Nyilvánvaló ugyan a szavak pátosza, de ebben az esetben jogos és arányos a nemzetiségi költő vágyainak és lehetőségeinek a viszonylataival. Bábi a nemzetiségi lét súlyos kérdéseinek a marxista igényű felvetésével lépett irodalmunkba; igazságérzete és őszintesége máig ható erkölcsi erőt képvisel. Költészetének anyaga meztelen elsődlegességében mindig az élet, sosem az elvont esztétikum és képzeletszülte valóság; verseiben a sorsával küzdött, és — önmagával. Jónéhány verse és kötete (Tízezer év árnyékában, A forrás éneke, Könny a mikroszkóp alatt) egy irodalmunkban egyedülálló megismerésre és szintézisre való törekvés jegyében fogant. Költészetének más korszakai színtelenebbek vagy éppen meddők, s bár az alkotó egyéniség mindig ugyanaz, munkájának eredménye és értéke váltakozó. Öndiagnózisa patetikus — „Ezerévek terhe a vállán...” — de a vállalt program valós: „Mégis ágaskodom, sikoltok, fájok mégis, mint legelő barom nyelve alatt a fű." Lírájába beleépítette igaz önmagát, majdani ötvenedik évére is érvényes jelentést írt: „Az ifjúság legenda, mítosz volt, nagyszerű, vak útvesztőit jártam. Mosolygok, tűnődöm most az érett s érlelődő nyárban.” Pontos beszéd, megszívlelendő. Az „ezerévek terhé’- hez még fél évszázad járul — nehezebb, mint amaz! —, számot kell adni róla nemzedéki szinten, mert összegezésre vár. Jöjjön az érett bölcsesség és megfontoltság meg a célját látó munkafegyelem kora, hogy a „vándor”-ra érvényes mondat: „Vad ménes- vagy gulyaként robogj, ó, robogj el fölötte, történelem...!” — ne lehessen igaz. Ezért most a költőt köszöntjük. A költőt, aki csak egyet tehet: költészetében emészti el önmagát, hogy dacolhasson az elmúlással. Duba Gyula figyelő
