Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - JEGYZETEK - Török Elemér: Halt! .. . Lauft! . . .
Az utóbbi időben gyakran megfigyeltem apánkat, ahogy fürdéshez készülődik csil- logó-villogó fürdőszobánkban vagy ahogy egyre gyakorlottabb mozdulattal behúzza maga mögött ugrásra kész autónk ajtaját. Látom rajta: a parasztember feszélyezettsé- gét, félszegségét, megilletődöttségét minden mozdulatában a mindhalálig-hűség, az önmagához való ragaszkodás kompenzálja. Látom homloka mögött e hűség és ragaszkodás szilárd árbócrúdját: lassan, megfontoltan fordul rajta a tudat vitorlája. A leltárlistát végül mégsem csináltam meg. A kocsmába elmentem ugyan, papír s ceruza is lapult a zsebemben, de Géza bácsit nem találtam a többi öreg között. Tőlük tudom, hogy néhány napja elcsúszott valamin s megütötte az egyik oldalát. Jó, iia lábra tud még állni... Bereck József halt!... lauft!... Ülök a vén diófa alatt, mely hatalmas ernyőként borul fölém. A kezemben Tóth Laci levele, emlékező prózai írást kér a Szemle novemberi számába. Ülök s hallgatom az utcáról beszüremlő zajt. A teherautók mély zúgása, személy- gépkocsik könnyű, surrogó suhanása, traktorok morgó berregése valami nosztalgiafélét ébreszt föl bennem a szekérzörgésű, lópata-dobogású, kiscsikó nyerítésű gyermekkor iránt. Mennyi halszagú csönd, pikkely-fényes mosoly az emlékemben. A mosolyok mellett megrázó döbbenetek, tragédiák is éktelenkednek. Harminc évet röppenek vissza az időben. Gyerek vagyok. A Csízér felé baktatok féltucatnyi pajtásommal. Halászni fogunk kétkézzel. A falut már egy hete megszállták a németek. Az uraság jószágát, a szép koszorú- szarvú ökröket, a nagy tőgyű tarka teheneket, a fehér lipicai méneket már elhajtották. A gazdaemberekét a Vilhány és az Avas sűrűje védte, mint már annyiszor a történelemben, a tatárdúlásától a kuruc-mozgalomig, s még később is jó néhányszor. A kamrákban a szuszékok üresen tátongtak. A szegényebb családok asztalára csak máié vagy korpakenyér került. Hozzá zsírnélküli pergelt krumplileves, olykor eper, szilva vagy hal. Az utóbbit szerettük a legjobban, mert tartósabban csillapította éhségünket. Halászreményekkel mentünk most is Kaponya alá, a Csízérbe kárászolni. Olyan volt ez a Csízér, mint a mesebeli tarisznya, mely sohase fogy ki, pedig mennyien halászták, s mégis annyi volt benne a kárász, mint az augusztusi égen a csillag. A húzóhálónk, vagy ahogyan felénk hívják, a kétköz, alig volt néhány méter. Mindenesetre nagyobb, mint a törekhordó kosár, így a halfogás biztosabb volt vele. A Csízér nem nagy víz, a Ticce egyik ágaként nyúlik a kaponyai homokbuckákig. így jártunk akkoriban halászni. Közeli, védett és biztos hely volt. A Latorca, Mocso- lya és a messzebbre fekvő, halban gazdag vizek felé ebben a háborús rémekkel teli időben nem mertünk menni. Gyermekfantáziánk szökött katonákkal, partizánokkal népesítette be a távolabbi nádas, szittyós, erdős tájakat. A felnőttek szájáról képtelenebbnél képtelenebb rémhírek röppentek felénk: most ezt vagy azt fogták el és •ölték meg. Valójában mindössze egyetlen halottja volt ezeknek a napoknak. Egy csendőrt lőttek fejbe az Erősön, hogy kik, mindmáig titok. Persze, volt ezekben a rémhírterjesztő ijesztgetésekben némi pedagógiai célzatosság is, az amúgy is csámborgásra hajlamos pusztai gyerekek felé.
