Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - JEGYZETEK - Bereck József: Leltár helyett
Ma mindez múlóban, de tíz-húsz évvel ezelőtt hozzánk tartozó valóság volt. A széles kockaház — ha amellett döntöttek volna szüléink — elzárta volna udvarunkat a világtól, a szűk bejárat miatt soha többé nem térhetett volna be hozzánk megrakott kocsi vagy traktor. S öregedő szüléink tehetetlenül nézték volna, hogy udvarunk kigyöpösödik, felveri a gaz. Most, hogy (gyakori hazalátogatásaim ellenére) egyre inkább a kívülálló, a szemlélő szerepében kényszerülők, már tudom: tíz-tizenöt évvel ezelőtt épült házunk formája elsősorban akkori életünk tartalmához igazodott, s a tartalomnak és formának, ez a kölcsönhatása dolgos szüleim életének — milyen jó leírni — egyre megnyugtatóbb anyagi biztonságban való kiteljesedését alapozta meg. Ma már tehát biztos: nem múlnak el úgy a világból, hogy nem kapnak feleletet életükre. 2 Legtöbbször, ha időmből futja, egész napokat töltök otthon. Szeretem újra és újra tudatomba gyűrni a régen megismert ízeket, Illatokat. Nem, nem hat rám semmi, az újrafelfedezés örömével és izgalmával. Mindent ismerek és mindenről tudok, ami házunkban, udvarunkban megtalálható. Akkor miért a nyugtalanság érzése, amikor eddig életem legismerősebb tájaira vissza-visszatérek? Miért a biztonság egyre elmélyülő hiánya? Mondtam: ha csak tehetem, egész napokat otthon töltök. Megfigyeltem azonban, hogy egyre ritkábban bíznak meg valamilyen munkával, egyre ritkábban kérnek meg valaminek az elvégzésére. Pedig tudják, hogy hű folytatásuk vagyok, hogy semmi sem idegen tőlem, amit egy falusi ház körül tenni kell. Elkerülésem a szülői háztól még annyira újkeletű, hogy ebben nem kételkedhetnek. Akkor miért ítéltettem mégis tétlenségre a szülői házban? Talán ez a változó élet rendje? Számukra mindig az a legfontosabb: hazalátogatásomkor egyek, igyák kedvemre. A legelemibb ösztönre épülő szülői gondoskodás ez, de hazudnék, ha tagadnám, menynyire jóleső. Aztán hallgassam meg anyánk utánozhatatlan előadásában a falu legfrissebb híreit. Figyelmesen, érdeklődéssel, persze. Majd mondjam el, mire lenne szükségem és . . . és kész. A többi az ő dolguk. Én úgyis más munkára születtem. Igaz, érzékem van minden kétkezi tevékenységhez, erőm bármilyen teher megemeléséhez, de ha egyszer úgy rendeltetett, hogy... S ez az, ami egyre inkább szorongással tölt el. Jóhiszemű tudatlanságukban szeretnék kiiktatni fiuk életéből azt a legnagyobb biztonságot, ami őket élteni, s valami csodálatos balzsam módjára elnyűhetetlenné teszi. Bizonygassam nekik, hogy a munkára — éppen arra való volnék otthonjártamban? De amikor sosem szerettem szavakkal bizonygatni! S a falusi kétkezi munka egyre kevesebb... Apánkkal nagy-nagy fizikai erőpróbáink közepette értettem meg magamat legjobban. Azokban a pillanatokban, amelyek a közös veszély, sőt a halál lehetőségével kecsegtetnek. Ezek a pillanatok úgy villannak fel emlékezetemben, mint a legszebben, leggazdagabban feldíszített karácsonyfáink emléke. Én már olyan világba születtem belé, amelyben maga az ember, és nem mások diktálják a munka iramát, de a sors azért kegyes volt hozzám: néhány alkalommal habkönnyűvé dolgozhattam magam. Ilyenkor egyetlen sebbé tört tenyérrel, de a fáradtságérzetet százszorosán meghaladó boldog érzéssel hajtottam fejemet pihenőre almaszagú hálószobánkban, s hallgattam, hogy Szőrzsák hangos békái álomba kuruttyolják a falut. Sokszor rádöbbenek: milyen tétlenül-lelketlenül járom újabban az udvarunkat, amely még ma is külön világ. Emlékezetből tudom, milyen fogás esik az istálló falához támasztott vasvilla nyelén. De mégis kényszert érzek, hogy kipróbáljam. S mert érzem a kényszert, szorongva fogom kézbe... . i:. Talán a tenyér, az élő hús és az élettelen fa egybefonódásának esetleges diszharmóniájától félek? A villanyéi ellenkezésétől, amellyel jelezni tudja: kifordulni kíván az idegen, elidegenült tenyérből? Amelyben már nem érzi saját negatív formáját? • , A próba csak részben nyugtat meg: a villanyéi még engedékenyen kitölti tenyerem, ujjaim szorítását, még megelevenedik benne karom mozdulata, de a kérdés szemtele-nül tudatom felszínére tolakszik: meddig?
