Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Alabán Ferenc: Elemzések és kritikák
Alabán Ferenc elemzések és kritikák A nemzetiségi magyar irodalmak közül a jugoszláviai magyar irodalom dicsekedhet a legsokrétűbb, a módszerekben legváltozatosabb kritikairodalommal. Kritikai életükben az irányzatok és a módszerek egész skálája figyelhető meg; sikerrel művelik az irodalomtörténetet, a kritikai tanulmányt, esszét és a napi bírálatot. Az újabb jugoszláviai magyar irodalomtudomány és -kritika egyik jelentős képviselője — Bori Imre fellépése után — Bányai János, az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékének tanára. A Fórum Könyvkiadó gondozásában jelentek meg: A szó fegyelme (Symposion Könyvek, 33, 1972, 185. old.) Könyv és kritika (Symposion Könyvek, 37, 1973, 233 old.) című munkái. Az első magyarországi költők műveit elemzi, a másodiK kritikákat tartalmaz. A két kötetet megjelenésük időrendjében ismertetjük, mert jelentőségüknél fogva is ennek a besorolásnak felelnek meg. A szó fegyelme című kötetet Nemes Nagy Ágnes Fák című versének elemzése nyitja, mely méltóképpen mutatja az irodalomtudós, a kritikus, a vers gondolat- és szövetvilágában kutató törekvését, célját. A költemény befejező sorai: „. . . meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” S Bányai az irodalomértésnek ezen az útján halad. Három tanulmány szól Tandori Dezső költői világképének fejlődéséről, kubista kép- szerkesztéséről és hagyománytalan (zen-es) jelverseiről. Két-két elemzés Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Marsall László költészetének sokrétűségébe enged bepillantani. A szerző Füst Milán verseiről a „sajátos versforma” tüzetes vizsgálatával bizonyítja, hogy szabadversek, s rámutat a költő „belső szemléletének” fontosságára, ami Füstnél a költői szemlélet alapját jelentette. Füst verseinek a magyar irodalom korábbi verseitől való eltérését a szerző a „forma” lényeges különbözőségében mutatja ki, s ezzel a megállapításával felsorakozik azok közé, akik Füst Milánt a magyar szabadvers megteremtőjeként tartják számon. Bányai a verseket nem a tartalom, a motívumok, a témák felől közelíti meg, még akkor sem, ha azok az egyes szerzőkre nézve fontos és reveláns jelentéskor elemei. A modern költemények arra ösztönzik a tanulmányok szerzőjét, hogy inkább a kifejezés, a kivitelezés technikájával foglalkozzon bőven és alaposan, megérezve azt, hogy a tartalom, a téma a modern versekben elvesztette önálló értékét, és „a művészi erőt majdnem kizárólagosan a stílus összegezi.” (Hugo Friedrich). Két dolgozat Weöres Sándor költészetét taglalja, megállapítva, hogy Weöresnél „a versírás a vers bírálata is”. Weöres költészetében a világirodalom egyes alkotóitól (Pessoa, Chatterton) átvett, a magyar irodalomban azonban szokatlan és rendhagyó „pót-én-kivetítésé”-re talál példákat. Weöres sok költői énje közül az első definitíven megnevezett költői én a teljes életrajzzal, stílussal, világnézettel, ars poeticával felruházott: Psyché, a századeleji költőnő. A Psyché-ciklusnak Bányai csak egyes darabjairól mondja ki az esztétikai hírértékek kritikáját, s Weöres többször változó költői énjének kapcsán arra a következtetésre, általánosításra jut, hogy: „Nincs állandó költői én, mely egy költő minden versében változatlanul visszatér. A költői én éppúgy változik, mint a forma, a szóképek, a mondanivaló. Ha nincs egy költői én, akkor az egyes költői műveken belül csak a költői ének sorozata lehetséges, a minden versben újra és újra életre hívott költői én. Minden vers mögött egy másik költő áll, és ennek mindig külön életrajza, sorsa, stílusa, ars poeticája van.”
