Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Varga Imre: Egy könyv és vidéke
Varga Imre egy könyv és vidéke (Magánjegyzetek Zalabai Zsigmond tanulmánykötetéhez)* A mívesek utcájában nekünk is állt egy műhelyünk. Mesterségünket ennek forgalmában, pezsgő levegőjében kezdtük. Egymás közelében foglalkoztatva eszünket-kezünket, át-átsandltottunk a szomszédos munkaasztalokra. Ha ezt a képet kibontjuk burkából, tehát ha a hasonlított helyzet lényegét: a munkálkodó legényeket látjuk, munkapadjukon pedig az alakulgató mesterdarabot, ezzel belevonjuk a figyelőt egy érdekes világba, s látni engedjük a költői inaskor munkalázát, a közös tető védelmében új fogásokat begyakorló tevékenykedőket, a fáradhatatlanokat. Oldjuk fel hát a hasonlatot; a műhely bejárata fölötti cégér helyébe szögezik az Irodalmi Szemle tábláját. A kisebbségi csoportszellem (amilyen a fiatalság, a kezdő költőség) erős mágnes, a külön vállalkozások ennek a lélektani helyzetnek gyöngülése, tehát a segédlevél megszerzése után kezdődnek. S ha éppen nem választottam alkalmatlanul a képet, talán sikerűit eleven vonalakban láttatnom: nemzedékem egyetlen műhelyzugban elférő költőután- képzése így indult. Nyolc-tíz legény egy korosztályból. S ahogy lenni szokott: felszabadulván sokan hűtelenek lettek a régi céhhez. Meglepődtünk mégis, amikor Zalabai egyszerre a hátát mutatta felénk. Annál inkább örömünkre esett azonban, irodalom rendjén élő embereknek, hogy az addig szórványosan megjelenő könyvismertetései, kritikái megszaporodtak, s a kezdő alkalomszerűséget egyre megterveltebb munka váltotta fel. (Irodalmi folyóiratunk valamelyik száma éppen egy fiatal költőtől közöl verset. A következő lapszámban már a figyelő megjegyzéseit, kérdéseit, esetleg örömbe hajló, lendületes mondatait olvashatjuk. Ebben a percben olvastam, máris válaszolok rá, mondja a fiatal kritikus. Ezt a lelkesedést csak az igazi érdeklődés tudja világra pattintani, a szenvedély, a közösen átélt izgalmak, közös tudás a szépről, a titok, amely idegen előtt elrejtezik.) Almunk a fiatal kritikusról tehát valóra vált. Hasonló címmel rögzítette Csoóri Sándor egy éberálmát. Mit ér a kritikus, ha fiatal? — kérdezi ez a lelkében csupa-tűz álmodó. Nincs ennek az álomnak, óhajnak valami csalfán eltakart jelentése? Talán a nemzedékesdivel akarja újramérgezni szerkesztőségeink papírszagú levegőjét? Hiszen itt állnak sorban a tapasztalt ítészek, a kerek mondatokban fogalmazó középkorúak. Kérdezzük meg hát az illetékeset, magát a középkorút: „A tapasztalataink alapján, nem vitás, akár lángelmék is lehetnénk. De épp a költészet löki el magát leghevesebben az elraktározható tapasztalatok hombárfalától. Természetéből következik, hogy tapasztalatokat előz — azaz új tapasztalatokat készít elő. Korszakos, új, meglepő és megrendítő csakis olyan költészet lehet, amire senki se várt, senki se számított”. Kevéssel ezután pedig ezt halljuk: „Mert a kritika nemcsak a művek utóélete lehet, hanem a nemzőjük is. A környezetük. Értékeik tolmácsa, váltóőre. Értelmezés nélkül manapság épp a legmélyebbre ereszkedő alkotások maradnak távlat nélküliek. Épp azok homálya vastagszik, amelyek a homály ellen születtek”. Most pedig vegyak át Csoóritól a szót, de idézzünk még egy darab ideig a fiatal kritikusság fogalmánál. Bármennyire is változni képes a kritikus, egy idő után ízlése megállapodik, megmerevül. Utaljunk most a számtalan példa közül Gyulaira, aki, min* A vers túloldalán (Madách, 1974)
