Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Kulcsár Ferenc: Versek
szárnyalás — igazában egyre mélyebbre zuhanás. De vele Közép-Európával elmozdulni merek, megszámlált népekkel, Ázsiával — ha millimétert is — de ezúttal előre. Szám- baveszem petróleumlámpák, kecskelábak, nádtetők, disznóólak, fakanalak, csűrök, ereszek, bölcsők számát, fölmérem ő-uraccsnaccságukat — geometriájuk e gyönyörű törvényben kiviláglik — és elmozdulok — ezúttal előre. Mintha lehetne nem dadogni — élnek egyesek. Boldog metaforájuk az ég öle — mintha lenne ég öle számukra, hol konda nagy csordája legel és kondás szitkozódik- kidalol varrott köntösében. Hinni, a törvény megfogalmazódik, ha rajt vagyunk? Van-e erőnk ilyen borzalmas egyszerűséghez? Cicák cicomái, cicik cirógatói, rigolyás rokokók Casanovái, belterjes mulatóhelyeink háryjánosai nem mindent learatók-e? Fanyüvő János, Borsszem Jankó, Hüvelyk Matyi, mindent tiértetek! III. Vajda Lajos emlékére 1 Ám emlékezem, mindig is rajzolni vágytam. Lerajzolni. Megrajzolni. Patkótlanul egy lovat, szürke fényű, csodás patával. Bs ezer megírt papírost egy lánynak: répával, létrával, bohóccal, kóccal, kócos babával... Es bércet, szomorú, ikonos, liliomos, ma- gába-fénylő bércet. 2 Mégis: rémmel rímel űröm. Aki mindig is rajzolni vágytam, valami basát, kakast, Adyt, szavak úszó-verdeső lelkét, miért csüngök a hangok bolyhos mennyezetéről alá. Csak ne ébredni soha e márvány munkából, hol hangok sötét A-jából fölbukkan a B s a C. Mi lenne, ha befonna a hangok ringyó, örömlányi köre, körbe, körbe, karikába? Miért nincs zenész, hogy lecsitítaná az A, Ä, B, C, CS, D, DZ, DZS, őrült és cingli hangjait. Ledérségük, lánc, lánc, eszterláncuk befon-é? Volt bár, ki járt már e tájon s egy Elet derengte körül öt, a tengerből kikelten, az égből kikelten, aranyos lábainál azon Kocsonyás Oszlopoknak — oszlopok tövén: dideregve! 3 A fetrengés zeng. Bűvölete a sokarcúnak már megfogalmaz, fölmagasodom hát, némán bűvölő magam is. Mélyeimben ott rugdal még a Fekete Agyú, de rajzom karco- lata már magába réved s formázza a jövőt. 4 Ám emlékezem, mindig is rajzolni vágytam. Nem lenni az Elhagyatott a hajnal vörösre kovácsolt vastermében, hol a Míves Fémcsőrűek csipegetik rólam festékek elszórt pöttyeit — a hússal egyetemben. Rajzolni, hogy lehessek az Ennedik megformázó, a kezdeti, a sötét arcú, ama valami koronát vesztett ellenfele, az ülő, a nyugvó s az áradó jölmérhetetlen modellje: a bérc, a szomorú, ikonos, magába-jénylő bérc. Rajzolni basát, basa hasát, akácot, kócot, tavat, havat, tót, hót, tűt, kűt, mozit, csin- git, búböccét... kis pocok pöckét. Hogy kikiálthassanak dolgaim engem a megszállottnak, pilleszárnyat, bibét átható- nak, hogy legyek a liliomos, sokvonalú ikon, a rajzoló, az átrajzoló, a megrajzoló, az icuri egyetem bűvölő azonosa.
