Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz

A plébánosköztársaság fűt-fát ígért, de egy fikarcnyival se javított a sorsukon. Hanem meg is háláltuk! A háború két utolsó évében Itt a környéken heves partizán­harcok folytak. S mikor eljött a felszabadulás, Liptószentmiklóstól Rózsahegyig és Sztrecsnóig harcoltunk, a mi hadseregünkben is meg a Vörös Hadseregben is, volt, aki egész Prágáig elment. Aztán hazatértünk, s látva a romlást, a könnyünk is kicsordult. De kemény emberek vagyunk, kilábaltunk a bajból. Aztán elérkezett a napja, amikor a szövetkezetekről kezdtek beszélni. Amikor első ízben jöttünk össze, hogy meghányjuk-vessük a dolgot, mi, kommunisták mind egy szálig ott voltunk. S velünk együtt a partizánok és a frontkatonák. Ügy is mondhatnánk, hogy a gárda. Valójában a nincstelenek, a szegények. Hiszen a pártba nem a földbirtokosok léptek be. Földünk mindegyikünknek éppen annyi, hogy ránk illet a csúfolódás: „Ne feküdj keresztbe a szántón, Vasil. Ha kinyújtod a lábad, letaposod a szomszédét!” Szóval föl­dünk olyan két kapa volt, de már akkor sokan közülünk úgy vélekedtek: Gazdálkod­junk így. Inkább kevesebben, de csupa magunkfajta. Kis gomolyag sajt, de tiszta sajt! Csakhogy nem mindenütt gondolkodtak úgy, mint nálunk. Főként ott vélekedtek más­képpen, ahol azt hitték, hogy szövetkezetesíteni annyi, mint a gabonaszálakat kévébe kötni. S mivel szívesebben küldözgettek föl olyan jelentéseket, melyek szerint az újor- nan alakult szövetkezetbe a gazdálkodók kivétel nélkül beléptek, csakhamar minket is elővettek. Hogy hát fontos, hogy mindenki benne legyen a szövetkezetben. Majd segítenek. Hasztalan figyelmeztettük őket, várjunk, próbáljuk meg a magunk erejéből, mi, akik a szegénységből és nyomorból kikerülve most próbálunk lábra állni, s önszántunkból, meggyőződésből, ha úgy tetszik, öntudatosságból alakítottunk szövetkezetei. Nem, az egész falunak be kell lépnie a szövetkezetbe, mondták. Ügy is lett. Az alvégtől a felvégig mindenki tag lett. Az egész falu. Köztük olyanok, akik mindenféle furfanggal jöttek közénk. Volt olyan, aki fészekaljnyi gyerekével élete során alig tíz kapa földet szerzett, s amikor elmentek hozzá, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot, hallani sem akart róla: nem adja a földjét holmi iszákos jöttmenteknek, lusta tökfilkóknak, hiszen azok kiforgatják a nehezen megszerzett vagyonából, elherdálják a gazdaságát. Az utolsó kö­zött írta alá. Egy nappal később sírva, verítékezve rohant hozzánk, kezében szoron­gatta báránybőr kucsmáját: „Az istenért, adja vissza a jelentkezési lapomat!” Úgy visel kedett, mint aki eszét vesztette, míg aztán visszaadták a jelentkezési lapját. Még egy­szer visszajött, visszahozta a belépési nyilatkozatot, keze remegett, nem akarja, hogy a gyerekein álljanak bosszút, mondta. Nem érdemes jónak lenni ezen a piszkos világon. Mondja csak, milyen kedvvel dolgozhatott közöttünk ez az ember? S ez még a jobbik eset volt. Az újonnan alakult, egész falut felölelő szövetkezetek némelyik tagja bizony nem is titkolta, hogy csak muszájból lépett be. S még kevésbé titkolták, hogy a szövetkezet csak arra jó nekik, hogy kacsapecsenyét egyenek. Dolgozni csak a magukén dolgoz­tak. Fuvar, háztáji. Mit tehetünk az ilyenekkel? S ez még csak a kezdet volt. Könnyű azt mondani: Gazdálkodjatok közösen! Csakhogy sosem volt egyikünk parcel­lája sem szélesebb, mint a nadrágszíj. És még azt is úgy szántotta mindenki, ahogy az apja, öregapja tanította: tizennégy-tizenhat centiméternél nem mélyebben, mert úgy­mond, a mélyebb szántással kiforgatná az alsó, terméketlen és nyers földet. És Csak kézzel vetett, rendesen meg nem rostált vetőmagot, bár azelőtt nálunk az volt a szokás, hogy a vetőmagnak szánt gabonát télen az egész család válogatta. Trágyázni is nagyon soványan trágyázta a földet, csak korhadt falevéllel, mely tele volt gyommal, és többet ártott, mint használt a talajnak, mert rendes szalma sem akadt a jószág alá. Könnyen kimondták: „Fejlesszétek az állattenyésztést!” Csakhogy addig mindegyikünk csak a maga lesoványodott tehenét etette, fejte a sötét istállóban. Bizony, könnyű azt mondani: „Vezessétek be a vetésforgót, tartsátok be az agrotech­nikai határidőket, szervezzetek, kezdeményezzetek, korszerűsítsetek!” Csakhogy mind­eddig kaszával vágtuk le a gabonát, az egész termést nyírfavesszővel egypár kévébe kötöttük, a pajtában cséphadaróval Szent Miklós napjáig ki is csépeltük, és a magtárba, uram isten! — eltettünk néhány szakajtóval.

Next

/
Thumbnails
Contents