Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Tallózás új könyvek között
Ungvári Tamás: Világszínház „Színikritikus nem születik. Azzá lesz, szerelemből” — írja Ungvári a szín házról szóló kritikái gyűjteményes kötetében, majd így folytatja: „Szerelemről vall tehát ez a könyv, mely nem hunyt ki még: a világ színpadának szeretetéről, s persze a világéról is.” A vallomás találó. Ungvári valóban a színház szerelmese. Olykor haragban van ugyan vele, elkedvetlenedve tapasztalja hűtlenségét, zsákutcába jutását, s azt is zokon veszi tőle, hogy néha avas kenőcsökkel, pacsulinak mondott illatszerekkel él, ám annyira életeleme, hogy nem tudna meglenni nélküle, életének le- rázhatatlan, örök kísérője. Pályafutása eddigi húsz esztendeje során írt bírálatai arról vallanak, hogy Ungvári a dramaturgiában járatos, a színpad törvényeit kitűnően ismerő, fanyar humorú, kedvvel vitázó kritikus. Olykor tüskés, fulánkos nyelvű, mint többnyire neves, élvonalbeli magyar kritikustársai, Mátrai Betegh Béla vagy Molnár Gál Péter is. Tüskésen perelő, de mindig jól átgondolt érvekkel él, mint például Major Tamás Rómeó és Júlia rendezése esetében, ahol sorra veszi célba Major tételeit; főképpen aktualizálási szándékait helyteleníti, mert szerinte — és ezzel egyetérthetünk — a politikus színháznak nem az a jellemzője, hogy aktualizál, hanem az, hogy politizál. „Politikusnak lenni pedig a színházban alighanem any- nyi — írja Ungvári —, mint egy helyes politika gyakorlatát, mint az ember küzdelmének örökösét felmutatni. Olyan embereszmények hirdetésével, melynek megvalósulását ez a politika lehetővé teszi.” Perel Major Tamással, ugyanakkor tévedéseivel együtt nagy művésznek tartja, így Shakebspeare — Brecht Coriolanusá- nak előadásában legjobban a láthatatlan főszereplő, a rendező tetszett: Major Tamás. Shakespeare mellett Ungvári legfőbb eszménye Brecht, akinek dramaturgiáját, epikus színházát, elidegenítő módszerét magyar ismertetői közt a legrokonszenvesebb közérthetőséggel magyarázza. Magyar színpadon a Kurázsi mama előadása nem hatott eléggé riasztónak. Az az íté- lőszék, amelyet Brecht színpadi krónikája a harmincéves háború, s általában a háború felett tart, nem volt elég kemény és éles. Ungvári helyesen mutat rá Psota Irén néma kislányának megrendítő alakítására, de abban téved, hogy a „hely- lyel-közzel széteső előadást Kiss Manyi Kurázsi mamája fogja össze”. Minden remek alakító képessége mellett a felejthetetlen Kiss Manyi eredendő lágysága merő ellentétben állt az élni akarás jelképévé magasodó anyával, akit a háború hiénává aljasít. Egyedül Helene Weigel, az első Kurázsi mama tudott a színen valóságos keselyűvé, dögmadárrá válni, alakításával döbbenetesen érzékeltetni a háború embert deformáló esztelensé- gét. A kaukázusi krétakör előadása viszont — igazolhatom — valóban nagy élményt adott; Adám Ottó rendezése remekül éreztette Brecht drámájának mélyen emberi líráját. Ungvári nem csupán a klasszikusok, Shakespeare, Moliére, Ben Jonson, Goldoni, Bruckner drámái közt kalauzol kiváló tudással, hanem a századvég és korunk drámái közt is. Ibsentől és Gorkijtól Peter Weissig, Rolf Hochutig terjed a sor; a színpad krónikásaként évadról évadra írja beszámolóit hol maradandónak bizonyuló, hol pedig elmúlásra ítélt színművekről. ízléssel és tanítói célzat nélkül mutat rá a bemutatott drámák lényegére, hibáira és érdemeire egyaránt, a színpad szerelmeseként boncolva rendezők és színészek munkáját. A háború előtt Schöpflin Aladár és Kárpáti Aurél mérvadó, személyeskedést kerülő bírálatai tájékoztattak így a magyar színműirodalomról. Ungvári gyű] teményében nem szerepelnek hazai szerzők darabjai. Miután Világszínház a gyűjtemény címe, nagyon természetes volna, ha nem hiányoznék belőle a mai magyar dráma. Ungvári azzal érvel, hogy a világ- irodalom magyar színpadi meghonosításának krónikájával kötetének határozott karaktert, célt és formát szándékozott adni. Nagy Péter, Kéry László és Létay Vera kritikusi őrhelyről írott gyűjteményeire hivatkozik, s ez is helyes érv, hiányérzetünk mégis megmarad. Érdekelt volna véleménye a könyvében említett Türelmetlen szeretőkről, Macskajátékról, valamint Csurka műveiről és Hubay munkásságáról, olyan szerzőkről, akiket becsül, s akiknek világirodalmi rangját elismeri. A kárpótlást megtaláljuk a gyűjtemény A külföld színpadain fejezete rövid, többnyire 3—4 oldalas cikkeiben, amelyek
