Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Wurczell Gábor: Több szólamban szebben hangzik
Wurczell Gábor Egy-egy énekkar létrejöttét az ókorban a Múzsák közvetlen beavatkozásaként ünnepelték volna, a mostani táj természetesnek és magától értetődőnek fogja fel, sőt, elkényeztetve a társadalom adta lehetőségektől, már a születése pillanatában bírálgatja, szatírákat gyárt róla (páva helyett pulykát emleget stb.). A rádió és a televízió által felállított magas mérce következtében a közvélemény egyes rétegei egyenesen ellenséges magatartást tanúsítanak, de olykor még a magas mérce sem kell hozzá. A közönség nagy része azonban lelkesedik, még akkor is, ha kezdetben nehezen érzékeli azt a kulturális ugrást, amit a zene jelent. A leglelkesebbek a legidősebb korosztályok, mintha bennük maradt volna meg legsértetlenebbül a közös éneklés „ösztöne". Ez az ösztön viszont mintha a legfiatalabbakból teljesen hiányozna, s csak a nagyon jó és céltudatos zenei nevelés adhatja vissza nekik. Ahol ezt megkapták, ott ők is tudnak lelkesedni. Az első énekkari próbák hatását átszámítva az egyén életére: minden egyes próba szebbet, jobbat hoz. Az ember másként hallgatja a rádiót, hetente eggyel többször borotválkozik. Az énekkari próbák befejeztével nyugodtabb lelkiismerettel, s még nagyobb társadalmi biztonságérzettel hajtja nyugovóra a fejét. Ez a társadalmi biztonság- érzet az énekkari fellépéssel csak hatványozódik. A zenei „folyamat” szereplője mindig bátrabban áll ki a közvélemény elé. Önmagával igyekszik bizonyítani a társadalmi fejlődés igazságát, a szép utáni éhséget, s olykor a társadalmi igazságosság érdekében az anyanyelvi kultúra ápolásának szükségességét is. — Ne higgye senki, hogy napjainkban nincs szükség a becsületes kiállásra, a szívből fakadó dalra, ha egy emlékezetes évfordulót ünnepelünk! — dörgi a karvezető a próba egy olyan felfokozott pillanatában, amikor a múzsák szárnysuhogása hallik a fejünk fölött, s az ódon épület szárnyakat kapva átrepül a falu felett. Az esti félhomályban az elhagyott, öreg iskolaépületben még visszhangzik a kisdiákok megkönnyebbült óravégi sóhaja, a fekete táblán még látszik az akarás krétapor nyoma: életében először ül le zongora mellé egy hatvanéves ember, először simít végig a billentyűsoron, s néz — a kipattanó hang nyomát keresve — a zongora belsejébe. Az első próbára alig jönnek össze tizen. A tízből öten eljönnek a következő próbára is, ez egészen kétségbeejtő lenne, ha ezzel az öt emberrel nem jönne újabb öt. Nincs veszve semmi! Már énekelnek is. Kicsit bátortalanul, kicsit borízűen, de ez már közös éneklés. Ennyi az egész. Illetve már nagyon sok ez is. A befektetett energia még csak most kezd kisugározni. Akik ott voltak, azok élményeiket elmondják otthon. — Teremtő erők! — kiált fel magában a karvezető — micsoda élmények ezek! több szólamban szebben hangzik [1942, Baka). Csicsön tanít. Novelláit az Irodalmi Szemle közli, s megjelentek a Fekete szél című antológiában is.
