Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Mészáros Károly: Búcsúzom a fűtől
nagy gépei. Kósa Tibi bácsi intézte ezeket a munkákat... Tudod, ő csoportvezető volt akkor... Nem mondom, jól megfizették a munkánkat. Abból vettünk szerelést. Aztán a nemzeti bizottságnak is dolgoztunk, onnan is kaptunk pénzt... — Mennyi pénz fordult meg egy évben a kezedben? — Nem sok. Nyolc-tízezer korona. Más faluban már akkor is többet kaptak — ingyen! Mi mindenért megdolgoztunk, minden fillérért. — Hogyan alakult tovább a csapat sorsa? — Két évig játszottatok együtt a bajnokságban. Nagyszerű két év volt. Nem kellett könyörögni nektek, hogy játsszatok. Játszottatok mindig, sohasem hiányoztatok. A Domonkos már egy órával a meccs előtt felöltözve álldogált a kocsma előtt... Aztán jöttek a bevonulások. Az első évet még csak kifoltoztuk valahogy, fiatalokat tettünk a bevonulok helyére; akkor került a csapatba Vígh Jóska, Horváth Bélus, Németh Matyi... A másik évben már nem tudtuk hazai állományból pótolni az újabb bevonuló- kat, s így másfelé kellett játékosokat keresnünk. Emlékszem, Sülyben akkor volt csapat, Bodakon nem, így innét hoztuk át Pofást, Agg Gyurkát, Soós Öcsit... — Mikor egyesült a csapat Bodakkal? Mikor volt az a jó bári-bodaki közös csapat? — Ha jól emlékszem, hatvanöttől. A jó eredményeket azonban csak később értük el, amikor a leszerelők hazajöttek. Hatvanhatban—hatvanhétben. Bárról is, Bodakról is a legjobbak játszottak a csapatban, nem csoda, hogy megnyertük a bajnokságot. — Hogy is volt csak azzal a dologgal? — Úgy, hogy akkor két harmadik osztálya volt a járási bajnokságnak. Az egyiket mi nyertük meg. Automatikusan fel kellett volna kerülnünk a második osztályba, így volt az alapszabályzatban... Csakhogy nem volt szerencsénk; akkor történt ugyanis az a fura eset, hogy a kerületi bajnokságból egyszerre több csapat esett vissza a járásunkba, a harmadik osztály két bajnoka közül így csak az egyik kerülhetett fel. Nem tetszett ez nekünk, nagyon nem tetszett. Akkor már Rajj Feri volt az edző, mert én három hónapos iskolázáson voltam Komáromban, s onnan figyeltem a csapat munkáját ... Emlékszem egy másik dologra is, amely nagymértékben befolyásolta az eredményeinket: akkor jöttek a faluba a Duna töltését megerősíteni, az árvíz után. Mindenki tudta, hogy a futballpálya alatt kiváló kavicsréteg húzódik. El is vették a pályánkat. Egy hereföld lett volna a színhelye a selejtező mérkőzésnek, mivel az új pálya még nem készült el. A vezetők inkább az idegen pálya mellett döntöttek. Bíztak a sikerben, olyan erős volt a csapat... A várkonyi pályát szemelték ki, és meg is kapták... Sajnos, azon a meccsen nem jött ki nektek semmi. Döntetlent is csak nehezen tudtunk kihúzni. A visszavágó napján, Illésházán búcsú volt és pályaavató, a hazai játékosok mindent beleadtak, a mieink pedig csüggedten játszottak. — Utána felbomlott a csapat? — Igen, szétengedték. Jómagam csak később értesültem róla. Rajj Ferit szörnyen lesújtotta a dolog, összeveszett a járásbeliekkel és hirtelen haragjában aláírta a kilépési nyilatkozatot... Később megpróbáltuk még új fiatalokkal feléleszteni a csapatot, de akkortájt nősültem meg és elköltöztem a faluból. Idegenből egy darabig még irányít- gattam a csapat munkáját, de miután nem ment jól, lemondtam. Átadtam a vezetést a hazaiaknak ... — Lemondásod után mindössze egy évig játszott még a csapat, aztán hosszú szünet következett. Ennek már hét éve. Mit csinálsz most, azóta? — Tudod... autószerelő vagyok, az autóforgalmi vállalatnál dolgozom Nagymegyeren ... Továbbképeztem magam, szakkönyveket olvasok, tanulok ... — És a futball? — Mesziről figyelem. Figyellek titeket is, az új csapatot. Ugyanott álltok, ahol mi álltunk, amikor kezdtünk... Ki kell tartanotok. Mi is kitartottunk és bajnokok lettünk ... — Nem sajnálod a labdarúgást? — Tudod ... más idők vannak ... Család is van ... Meg mostanában egészen más dolgok érdekelnek. A szakkönyvek ... Régi fényképeket nézegetünk. Jót nevetünk akkori magunkon. Istenem, milyen fiatalok voltunk és milyen vékonyak . ..
