Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Leánynéző

kor gazdája, a szívesen henyélő udvari tanácsos úr sem szereti a munkát. A színpadi kép mozdulatlan mindaddig, amig a tunyán mozgó Sztyepán némi mosolyt nem derít azáltal, hogy „bolhát fogott tarkóján”. Ezután egy fekete fuszeklis láb kandikál ki nyújtózkodva a dunyha alól. Ezt már nevetés követi. Megmozdul az ébredező alak is, és felkiált: Hé, Sztyepán! ...

Kényelmesen becsoszog a szakállas szolga. Rövid szóváltásuk után Kocskar- jov lendül be a dohszagú szobába. Persze, a széket ő sem állítja föl. Szellemesen csipkelődő párbeszéd indul. Ekkor toppan a színre Fjolka Ivanovna, a minden lében kanál házasságközvetítő asszonyság, „metrijoska-szerű” alakjával. A főidőn heverő szék most lép be a játékba. Fjolka fontos személy, így illő őt leültetni. Persze, a széket saját maga emeli íel, úgy helyezvén el azt a színen, hogy személye hangsúlyt kapjon és a szék is betöltse környezetfestő szerepét. (A második képen is szerephez jut a szék, amikor a házasodni akaró végrehajtó szemreveszi a férj után áhítozó ara szobaberendezését.) A határozottan körvonalazott, drámaközpontú Platzneri díszletmegoldások, mint most is, egyre tudatosabbá válnak. Ez esetben Takáts Ernőddel egyetértésben oldotta meg a Leánynéző színpadképét és tervezte meg a jelmezeket; bizonyos ironikus célzattal. Díszlete egyszerű, szinte puritánul racionális. A ferde alap és a háttérben lelógatott drapéria módot ad a rendezőnek egy pergőbb ütemi, de tudatosan viszafogott játék kialakítására. A szerző, a rendező, a jelmez- és díszlettervező becsületes összmunkája eredményezte, hogy Gogol nagyszerű vígjátékát eredeti környezetben,' sallangoktól mentes, feleslegesen kacagtatni nem-kívánó játékstílusban előadva láthattuk.

A gogoli komédia (és nem komédiá- zás!) fájóan mulatságos és könyörtelenül leleplező. Takáts Emőd rendezése fanyar humorral ostoroz. Eltér (és ezt nagyon következetesen teszi!) a teátrális, handa- bandázó hagyományoktól. Emberi mélységeket hoz a felszínre, még ha finomságai nem is mindig válnak 'teljesen érzékelhetővé, vagy a színészek értelmazésében nem érik el a kívánt szintet. A legjobb szándék érződik Takáts Emőd munkáján, ami bizonyítja, hogy közeledése a mai nézőhöz nem a külsőségeken, olcsó sikereken alapszik. Az eddig megjelent kritikák, premier-beszámolók elismeréssel szóltak rendezői munkájáról. Minden szereplőnek lehetőséget ad a nagy alakításra, még akkor is, ha gyakran csábítja őket az ún. külsődleges megnyilatkozás.

A darab fókuszában álló Kövesdi Szabó Marika például nem egészen érti-érzi Agafja Tyichonovna bonyolult, szánalmasan tragikus alakját. Ez a nő nem nevetséges a maga vulgáris voltában, ráncosán lelógó patent-harisnyájában. Inkább sajnálatra méltó, buta leányzó, akinek naivitása éppen aberrációs hajlamaiban gyökerezik. Gombos Ilona Arina Pantye- lejevmonovája pontosan tudja, hogy ő nem tartozik az eszeveszett kapzsik közé. Szélesebb látókörű környezeténél. Szabó Rózsi az előadás meglepetése. Színészi erényeit már többször megdicsértük. Kitűnő karakterfigurájával most is hitelesen kelti életre Fjolka Ivanovna tipikusan orosz egyéniségét. Gyurkovics Mihály hangvétele kissé egysíkú. Inkább cinikus, mint tragikomikus. Nyilván zavarja a visszafojtott rendezői fegyelem, mivel ez esetben saját lényéből kell önnön típusát megalkotnia. S ez a folyamat eltér eddigi, többnyire azonos alakításmódjától. Pedig az ő alakja különösképpen fontos. Boráros Imre ismét testére szabott szerepet kapott Kocskajov személyében. Kellemesen, érdekesen keveri az egyre humorosabb helyzeteket. Tüntetően gyötrl környezetét, anélkül, hogy színpadi félbolondként hatna.

Jájecsnyica szerepében jó komikai készséggel mutatta meg színészi képességeit Kovács József. Várady Béla a történethez illő játékos komolysággal festette meg Zsevákint, a nyugalmazott tengerésztiszt jellemző figuráját. Lengyel Ferenc, ha nem Is pontos megfelelője a Gogol által körvonalazott gyalogos tisztnek, Anyucs- kinnak, helyzetkomikumával jól figurázza ki a hasonló plperkőc ficsúrokat. Jó rá- érzéssel alakította figuráját: László Géza (Szitarikov), Érsek György (Sztyepán) és Tamás Jolán (Dunyaska), találóan jellemezvén a XIX. századi Oroszország kispolgári társadalmát. Egyébként ez volna az Igazi színészi feladat is. Nemcsak azt fölmutatni, ami van, hanem azt is, ami hiányzik. Olyan hangulatot teremteni a színpadon, amelyben hitelesen hangzanak a szavak, emlékezetbe vésődnek a jelenetek és a fegyelmezett színészi játék' kifejezi a darab mondanivalóját.