Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - HAGYOMÁNY - Mózsi Ferenc: Megőrizve meghaladni

ként és időnként különböző intenzitással és más és más modifikációban jelent meg. Azt sem tartom ebből az alkalomból szükségesnek, hogy a hagyományfogalom tipizálását (pl. a helyi-, a regionális-, a nemzeti-, a makrostruktúrákat összekötő övezeti-, népi-, forradalmi-, családi-, iskolai hagyományok stb.) vagy logikai rendszerezését (pl. mikor nem, mikor faj fogalom a helyi vagy nemzeti hagyomány), elvégezzem, illetve megszorító-, leíró — vagy programatikus meghatározással körülhatároljam ezt a sokat vitatott fogalmat. De mivel a fogalom divatos rekonstrukciós, explikatív, strukturális, szemantikai vagy szövegösszefüggéses elemzése is messze meghaladná ennek az írásnak keretét, megmaradok a fogalom lényegesebb jegyeinek kiemelésénél és a gondolati rendszer tartalmának kibontásánál, hagyományápolási tevékenységünk objektív valóságát tükrözd (vagy néha csak érintő) kritériumai alapján.

1. 2. Fejtegetéseim tehát tulajdonképpen reflexiók a hagyományápolás gyakorlati megvalósítása során felmerült problémákra. Gondolatsorom célja: a helyi hagyományoknak az eddigieknél gondosabb, marxi-lenini alapozású, a szocialista tudatformálás céljából végzett ápolása. Mondanivalómat abban a tudatban terjesztem elő, hogy:

— a marxizmus mindig hangsúlyozta, s a munkásmozgalom kezdetétől kifejezésre is juttatta, hogy minden közösség a maga sajátos értékeivel (hagyományaival) hozzájárul egyszersmind az egész emberiség kultúrájának (hagyományainak) gazdagításához. Ennek a történelmi igazságnak megvalósítása az ellentétes osztályokra már nem tagolt társadalom ad teljes lehetőséget.

Előadásom témája ezért szerteágazó. Ennek a teljesség igénye nélküli gondolatsornak fókuszába a következő téziseket állítom:

— a kultúra minden ága a régi eredményekre, a hagyományokra épül. A hagyomány- ápolás kérdésében a lenini „megőrizve-meghaladás” hívei vagyunk. A helyi hagyományoknak társadalmi-politikai funkciója van a közművelődés felfelé történő nivellálásá- ban és az otthonérzet, a tartalmasabb közéleti tevékenység kialakításában. A higyo- mányápolás eszközjellege a tudatformálásban és az érzelemvilág kialakításában.

2. 1. Hogyan kell értenünk a lenini megőrizve-meghaladás elvét? A kérdésre egy példával válaszolok. Bartóknak és Kodálynak — a magyar szocialista forradalom előestéjén és szellemi előkészítésének részeként — nemcsak az volt a koncepciója, hogy a népdalokat egybe kell gyűjteni, majd az iskolában tanítani, hanem fokozatosan és mindenütt a zenei művelődés egyetemes alapjává kell tenni. Programjukban nem csupán a megőrzés, hanem a meghaladás terve is szerepel. Az alapnál a népdal — a megőrzés elemeként —, a csúcson pedig az általuk teremtett modern magyar müzene — a meghaladás elemeként —, amely egyszerre magyar és egyetemes. Ez a muzsika egyaránt támaszkodik a magyar népművészetre, az európai zenei eredményekre, a klasszikus örökségekre, de ugyanakkor kötődik a modern metropolisok avantgarde művészi újításaihoz is. Irodalmi példával illusztrálva: József Attila műve is a megőrizve meghaladás iskolapéldája lehet csakúgy, mint a szlovák kortárs zeneszerzők nagy triászának, Suchoňnak, Moyzesnek, Cikkernek az életműve.

2. 2. Mi Bartók, Suchoň, József Attila alkotását piedesztálra helyeztük és a lenini elvet vallva vállaltuk alkotásaik megőrzését és programjuk továbbfejlesztését. E téren eredményeket értünk el, tehát nincs okunk a vészharang kongatására. De ha tovább akarunk lépni, meg kell állapítanunk: még nem elemeztük kellő alapossággal, hogy mi is következik a megőrizve meghaladás lenini program megvalósításából. Az alapot és a csúcsot sokszor nem tudtuk egységben látni és csak a „részre” figyeltünk. így aztán nem egyszer maradt el a hagyományok és a kortárs művészetek nagy kézfogása. Ez is oka, hogy sok bíráló szó érte Dél-Szlovákia falvait-városait, a helyi és járási nemzeti bizottságok tisztségviselőit, a CSEMADOK-ot azért, mert „nem fordított elég gondot a hagyományok szerető ápolására”. Persze sok esetben nem is erről volt szó, hanem inkább arról, hogy az illetékesek nem azt tartották értékesnek, amit a lármázó bírálók. Mindez azonban nem változtat a tényen: valóban sokszor vétettünk Dél-Szlovákiában, a CSEMADOK-ban is — hasonlóan mint a többi intézményben és mindenütt hazánkban — a folytonosság lenini elve ellen. Vétettünk például akkor is, amikor a közérthetőség elvét általában vulgarizáltuk. Voltak évek, amikor „a hivatalos nézet” monopolhelyzetet biztosított a 19. századi realista irodalmi és művészeti irányzatoknak. Ez a felfogás megfelelt ugyanis a tények tiszteletén és az induktív módszeren, a pozitivizmuson vagy a szellemtörté