Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák
Szigeti László csigavonal — Patkány, líííí, patkány!!! — hallatszott a sikoltás, melyet tompa robajsorozat követett, s villanásnyi szünet után egy újabb pengevékonyságú íííííí!!! A négy fiú tétovázó tekintete találkozott a szétosztott lapok fölött. Hallani vagy nem hallani? Legelőbb Milan érezte át a pillanat határozatot igénylő voltát. Lopva tekintett Julo zöldes szemébe, nemcsak azért, mert tizennyolc évével ő volt a csónak- ház rangidőse, hanem mert a barátjának tudta őt, s a tétre menő műveletek előtt mindig kikérte Julo hangtalan véleményét, melyet parancsoló tekintetéből olvasott ki. S most a szempár nem nézett sem rá, sem a sikoly irányába, csak a kártya titkait fürkészte mereven, s Milan számára ez egyenlő volt Julo ismert mondásával: a lapot nem szabad megsérteni. — A lapot nem szabad megsérteni — ejtette el hízelgő énje a mondást, s a javításra váró kajakok és repedező evezőlapátok közt duruzsoló magnó hangosítóját a maximumig csavarta. Már másfél órája vesztegeltek a csónakház friss erdőszagában, mikor a hirtelen jött nyári zápor alig észlelhető átmenettel csendes hangulatossággá szelídült, pléhtetőn kopogó ritmusa lehalkult, esőszálai csak susogva hirdették létének bizonyosságát s a lehetőséget: akár két napig is eshet. — Utálatosak — kürtölte Iveta, majd feltépte az ajtót, és kicsi öklével úgy hátba vágta Julot, hogy az önkéntelenül is egy éles „au!”-t hallatott. — Felőletek akár a vaddisznók is széttéphetnének, mi?! — Na ésl? — vágta oda a pisze orrú Lajos. — Mi az, hogy na és!? — Ne vitatkozzatok — szólt Fedor. — Inkább döntsük el, vízre szállunk-e vagy sem? — Én igen! — mondta pirosló arccal Iveta. — Akár egyedül is a vízre szállók! — majd kiöltötte a nyelvét, és kibillegett. — Eh! — legyintett Julo, és vetkőzni kezdett. — Lajoska, rakd meg a kályhát. Hűvös éjszaka ígérkezik. Ti meg gyertek, úszunk egyet. Esőben príma a víz. A Vágott Arcú a part és a csónakház között, az eső áztatta barna köveken gubbasztott, s a szemerkélő eső álomszerű, párás glóriát lehelt köréje. Nagy karimájú, fekete kalapja árnyékot vetett szőrős áliára is, csak a szája csücskétől a fültőig szaladó heg világított a fénytelenségben. A fiúk már derékig kint voltak a vízből, de szemérmességük nem engedte őket tovább. — Hé, öreg, menjen innen! — kiáltotta Julo. A Vágott Arcú térdére tette a kalapját, és a semmibe meredt. — Hagyd, egy pillanat alatt kifutunk, és kész! — mérgelődött Fedor. — Nézzétek csak — szólt Milan —, mintha részeg lenne. — Valóban... Hé, fater, kopjon le már! — így Julo. A Vágott Arcú nem mozdul. Ogy ült ott, mint az ecetfák tövében megkövesedett csiga. Csak azután szólalt meg, hogy Julo egy kavicsot hajított felé. — Na, mi va...? — harapta el a szó végét, s olyan volt a hangja, mint aki már nagyon sokat énekelt, s hangszálait felfalták a nóták. — Menjen már innen — mondta Julo, kékülő ajkát harapdálva, s közbe vacogva dörzsölte a vállát. A Vágott Arcú csak nem mozdult. — Mi baj? — dugta ki a fejét pisze orrú Lajos a szúnyogháló mögül. — Miért nem jöttök?!
