Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - — tóth l. —: Értékelő elősző helyett vallomás

értékelő előszó helyett vallomás

Zavarban vagyok: fiatal, induló költőket, írókat kell bemutatnom, önmaguk lehetőségeit, kifejezőeszközeit kínos-keservesen kereső írásaikhoz értékelő előszót írnom. Fiatalokat? A legtöbbjük nem, vagy csak alig fiatalabb, mint jómagam. Most indulókat? Valamennyien túl vannak már az első közlés nehézségein-izgalmain (az Oj Ifjúságban, a Héfben és az Oj Szóban, s többen közülük már az Irodalmi Szemlé ben is bemutatkoztak) és jónéhányuk már két-három éve. Mindannyian fölmutattak már valamit: eleget ahhoz, hogy észrevegyük, számon tartsuk őket, de keveset ahhoz, hogy kísérleteikről tudatos alkotómunkájuk eredményeként beszélhessünk.

Zavarban vagyok, mert mintha hét-nyolc esztendővel ezelőtti önmagamat látnám bennük: legelső és kezdetleges verspróbákozásaimmal talán ugyanúgy kopogtattam a szerkesztőségek ajtaján, mint most ők. Emlékszem az első közlésemre: 1967 nyarán négyünket — Varga Erzsit, Kulcsár Ferit, Varga Imrét és engem — együtt mutatott be az Oj Ifjúság, s egy idő után, az Irodalmi Szemlében is teret kapva, részben a körülmények szerencsés összejátszásának eredményeként, aránylag gyorsan sikerült csatlakoznunk az akkor formálódó Vetés-csoport már korábban publikáló és életkorban is idősebb vonulatához, Kmeczkóékhoz és Wurczellékhoz. Az Irodalmi Szemlében mi józan mérték- tartásra, s az örök emberi lényeg kutatására ösztönző műhelyre találtunk, s most, alig fél évtized elmúltával, Kulcsár Ferivel és Varga Imrével együtt, induló pályatársainkkal szemben immár nekünk kell tovább éltetnünk azt a közvetlen örökséget, amit lényegében itt kaptunk. Vajon megálljuk-e a helyünket? Vajon megálljuk-e, nemzetiségi irodalmunk folytonosságába szervesen beleilleszkedve és azt szolgálva, az előttünk járó nemzedékekkel, önmagunkkal és a most indulókkal szemben is?

Ügy vélem, az 1970-es évben lehetne megjelölni azt a pontot, ahol a Vetés-csoport első kirajzása lezárható. Megjelent az Egyszemű éjszaka című versantológia, elültek a körülötte fellángoló viták, készülőben volt a Fekete szél című novellaantológia, többnek közülünk már a kiadóba került az első önálló kötete, a Szemlében a Vetés rovat helyét az Oj hangok vette át, s a költőnek induló Zalabai Zsiga és a prózaírőnak induló Mészáros Laci is körülbelül ekkor tért át — úgy tűnik — végérvényesen a kritika- és esszéírásra, s a csoport ezzel megtalálta bennük a kritikusait, teoretikusait is. És ami a legszerencsésebb: nem támadt űr utánunk, új és új nevekre kellett fölfigyelnünk, pályakezdőkként is új pályakezdőkkel, új és új tehetségekkel (lényegében nemzedéktár- sainkkal) ismerkedhettünk, barátkozhattunk.

Elsőnek a már említett Varga Erzsi, majd a már szintén kötetre érett Balla Kálmán zárkózott föl hozzánk; ők ketten még a Vetés-csoport néhány tagjánál is rendszeresebben és átgondoltabban építkeznek. De találhatunk ellentétes példát is. A hetvenes évek elején egy-egy ígéretes kísérletükkel a figyelmet rögtön magukra hívó jelentkezők közül néhányan, így például Szalai Piroska, Kovács Klára, Nóta János és Gyurcsis Imre, sajnos, azóta sem bizonyítottak még. Az Űj hangokban időről időre többnyire kettesével- hármasával kaptak helyet, s most adódott rá először alkalom, hogy egyszerre többet, tizennégy embert mutathassunk be közülük.

űj h•!nook