Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám
— Igazad volt, Maťko — mondtam Maťovčíknak, amikor kezem fejével végre le bírtam törölni a számról a vért —, csakugyan pórul jártam ... — Ne hülyéskedj — mondta Maťovčík mérgesen —, menj a francba az ilyen beszéddel. Odasózunk még a fritzeknek, meglátod. — Lehet, hogy úgy lesz, Maťko, de nem hiszem, hogy én is meglátom. — Elhallgass, az istenedet — dühösödött Maťovčík —, mert megpofozlak, ha visszajössz a kötözőhelyről. Nem vettem komolyan a szavait. Fecsegett, mint mindig. Ha komoly dolgokat mondott, akkor is üres szószátyárkodásnak tűnt ia beszéde. Mintha minden könnyű szárnyakon lebegett volna benne és körülötte. Boldog embernek tekintettem. Nem csinált nagy ügyet semmiből. Tetteit céltudatosság és bámulatos könnyedség jellemezte, és megszerzett magának mindent, amire vágyott. Ha ama háborús időkben volt egyáltalán olyasmi, ami után vágyakozni lehetett. — Eredj — súgtam oda Maťovčíkmak —, mindjárt elfoglaljuk a magaslatot, és te nem leszel ott.... — A németek fokozzák a tüzelést — csikorgatta a fogát Maťovčík. — Tudtam, hogy ez a tervük. Közel engedtek magukhoz bennünket, és most ellentámadást indítanak! — Nem állítanak meg már minket — mondtam. Fárasztott a beszéd, nyomás nehezedett a mellemre, s újra rám szállt a mély nyugalom már ismert érzete, mely mintha azt jelezné, hogy lassanként kifolyik belőlem az élet. Azt sem tudtam, mi történt velem voltaképpen, Maťovčík pedig nem tudta, miként segíthetne rajtam, így hát csak a fogát csikorgatta: ördög és pokol, hol a fenében kódorognak azok a szanitécek... Ne mérgelődj, mondtam neki magamban, van elég dolguk, tucatjával hevernek itt a sebesültek, nem szaladhatnak tüstént hozzám ... — Vlado megsebesült — hangzott Maťovčík ingerült szava. Nem tudtam, kinek mondja, kit szólít a harci zajban, ki hallhatná meg a hívását. Talán a szanitécek? Nem ők voltak, Medek lépett mellénk. — Ki kell egészíteni a fiúk lőszerkészletét — mondta Medek. Fölém hajolt, éreztem a leheletét, nézegette arcsebemet, s közben a lőszerről beszélt, hogy másra terelje a figyelmemet. Nagyszerű férfi. — Kezelésre szorul — szólt kisvártatva. — Gondoskodjon róla, Maťovčík. Maťovčík valami vászondarabot borított arcom sebére. Medek nem fecsérelhette az idejét, az egység támad, vezényelni kell, irányítani a harcot, most dől el minden, fel kell jutni a hegyre, el kell foglalni az ormot, most dől el minden, most dől el minden ... Istenem, a mi falunkat is magas hegyek koszorúzzák, de ott csak a fák küzdenek a létért. Itt az embernek kell harcolnia! — Elvisznek a kötözőhelyre — mondta Maťovčík —, ott majd kezelésbe vesznek .. . Kezelésbe, hát persze, azoknak törődniük kell velem, eddig mindig akadt valaki, aki törődött velem, egyszer az anyám, máskor iaz apám, azután meg a jó emberek, a parancsnok, a bajtársak... Most majd a szanitécek törődnek velem. Csak én nem törődtem mindeddig senkivel... Nem tudtam, miért éppen most motoszkálnak a fejemben ezek a gondolatok, miért gyötör olyan érzés, hogy mindenkinek csak terhére vagyok, hogy mindig újabb meg újabb gondokat okozok másoknak. Már kisfiú koromban balszerencsés fickó voltam; tűzugrás közben senkinek sem esett baja, én azonban megcsúsztam egy gallyon, s alaposan megnyaldosták a lángok a nadrágomat; ha burgonyát csentünk, a fiúk idejében eliszkoltak, de engem persze elnáspángolt a gazda; egyszer iskolába menet beköptem egy nyitott ablakon, kíváncsi voltam, fennakad-e a nyál a rojtos függönyön, mely mögött sohasem állt senki, ám akkor, abban a percben természetesen ott állott egy asszony, aki nyomban anyámhoz sietett, hogy elkarattyolja neki, milyen pernahajderrel verte meg szegényt a sors... Igaz, akkor gyermek voltam, kétbalkezes süvölvény, most pedig férfi vagyok. Fiatal, de férfi! Meg kellene állnom a saját lábamon, ehelyett hordágyon fekszem, arcomon kötés, s várom, hogy elvigyenek innen. Hová is? A kötözőhelyre? Vagy egyenest a kórházba? A fiúk mind hallgatnak körülöttem, megkövültek a történtektől. Vagy csupán képzelődöm? Hiszen nem csak én jártam így. Hányan estek el vajon? Mennyi a sebesültünk? A halott ember kevésbé riasztó látvány, mint a megcsonkult eleven test. Szörnyen ijesztő lehet, ha egy vérrel borított arc emberi hangon szól hozzád. Nem, nem irigylem őket, nem szeretnék a helyükben lenni, szánalmas önmagamat nézni. Jó, hogy nem látok semmit, csak a léleg
