Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Morvay Gyula: Tardoskeddi mondandó

rétién volt a hant: porhanyós, barnás-fekete, zsíros földje mindenből a legjobban fizetett.

Az óriási erdőkből csak az Erdők nevű dűlőnév maradt meg; a Vágtól egészen Komjátig szinte az utolsó szál agacsig kiirtották a fákat. És nem ültettek helyettük. Tüzelőnek, szerszámfának kellett a fa. A nagy határ kiszikkadt, ijesztő kazalszóró orkánok vitték a porát. Az alvégi „kenderprős”-ben maradt fönn egy óriási tölgyfa: kétfelé fűrészelt darabjai a „prős” csőkét szorították. Óriási fa volt az a töllgy.

Té-nek is, töly-nek is mondták a tölgyfát. A Vágtól a falu alá nyúltak régen a vadvizek, a morotvák, a morák; ősi mesterség volt a halászat, de már nagyon ré^en kiveszett. A Gyöpiek-dűlőben valaha szőlő érett a délről odaverő napfényben; a szőlőművelés Is kihalt, s csak manapság élesztgetik újra a bortermelést.

Jó vastag löszre épültek a házak, a fundamentumba hamut szórtak — sokáig élt a babona —, a falakat deszkák között törték, egymásnak segítve; az ablakokat kicsire vágták, hogy a mord teleken „bent maradjon” a meleg. E kis ablakok mögött az ősök szeme meggyengült; fény nem vágott be a házba, csak csillagfény, amely alá odatolták a kovászos teknőt, hogy a megkelt tésztára „hideg csillagfény süssön” — máig sem tudni, mi végett. A házban „nem volt mivel látni”, nem volt gyufa; az utca legszélső házában volt a tűzőrző hely, innen vitték csuporban („bátokban”) az izgót {másképpen „sziporkát”). A mestergerendába belemetszették a házépítő nevét; a ház eleje napsugaras rajzú volt, a porta szérűjére néző szelsmengerenda végére lófarkas — török eredetű és hagyományú — zászlót tűztek. Nád, zsúp, kóróíz került a ház tetejére.

A gyalogszeres és fogatos „úrdógázók” 1848-ban házhelyet és földet kaptak; helyes, félhelyes gazdák voltak. A kiegyezésig jártak úrdógába. Bry uraság, a falu egyik földesura, „krudélis egy ember” volt, mondta még a nemesi törvényt: „Leteszek öt pengőt, és agyonváglak, mint egy kutyát”. Két embert ölt meg a faluban, letett 5—5 pengőt, és fölmentették. A legutolsó földesúr Juhász Pál, v. b. t. t. úr volt. Kastélyába évenkint egyszer, két-három napra jött, ekkor kiszellőztették a szobákat, beszedte a termés árát, azzal továbbállt ez a valóságos belső titkos tanácsos úr.

Délről északra vezetett a falu mellett a mészfehér országút, a község ütőere; a faluból kivezető utak gyalog- és dűlőutak voltak. Az országút mellé települt a falu, még ma is „utcátlan” község Tardoskedd, ahol ezek az utcák nevei: Országút, Cigány utca (cigányok laktak benne), Alvég, Felvég. Több nem is volt — s nincs is. Dorongok közé rakott palánk-erőd volt a falu közepén; ez az „erőd” egy méter magas, bekerített „vár” volt. Később a plébánia épületének a fala volt ez a földvár. A templomot szász főúr építtette, István király nevére keresztelték. Augusztus 20-án az Alvégen volt a nagy kirakóvásár, pecsenye, dinnye, bugylibicska, kanavász, barhent, választott malacok, árokban legelésző, jól tejelő kecskék, valamint bor, sör, pálinka, likőr, rum és mindenféle égetett szeszes italok voltak kaphatók. A kereszt alaprajzú, kupolás mennye- zetű templom „bővítésére” az utóbbi 50 esztendőben 25-ször gyűjtötték a falu lakosaitól, a bővítés azonban elmaradt.

Az országút és a vasút között volt a Rap-tag és a Mester-tag. A legutóbbi időkig a tardoskeddi plébánia messze földön a legáhítottabbak közé tartozott. A falu népe 310 hold földet adott a plébániának, a földek a kántor (a Mester) földjei végében voltak. A kántor 65 holdat kapott. A plébánia a 310 hold föld jövedelmén kívül 5000—6000 lélek után szedte, fizettette a „meckát”, a párbért, az egyházi adót. A mec- ka gabonáját vagonszámra adták el, így érthető volt, hogy a plébános az Érsekújvári Takarékpénztár részvényese, felügyelő-bizottsági tagja és nagybetétese volt. A bokrok, fák között megbúvó plébánián, a félhomályos szobákban finoman illatoztak a süppedő szőnyegek, a szakácsnő fehér bóbitásan, lábát kétszer letörülve a küszöbnél, áhítato- san vitte be a húslevest, a „Jóska-levest”, azaz az Első Ferenc Jóskának is így főzött húslevest, melyhez egy személyre 4—14 tyúkot vágtak. A plébánia falán csurgott ki a fürdőszoba vize, amely a párizsi Roger-Gallet cég fougere (páfrány) szappanétól messzire illatozott.

A 30 hold nagyságú uradalmi táblákon tizenkettedért arattak az aratók; szalmát, pelyvát, ocsút rendszerint nem kaptak. A dögösi majornál elnyúló táblákon voltak a nagy aratósztrájkok; ezeket a csendőrök verték széjjel. A földesurak a Tátra aljáról egészen olcsó szlovák aratókat hozattak, akik a környéken (például Komjáton) maradtak; így kerültek szlovákok egyik-másik helységbe. A komjáti és a megyeri uradalmi