Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám
Peter Andruška a hegyeken tiki van a hazám A Kárpátok előhegyei közt időztünk, azoknak a hegyeknek a nyúlványai közt, amelyeken okvetlen át kellett jutnunk, át akartunk törni, mert az ormok túlsó oldaláról, a magas, erdős hegyeken túlról a szülőföldünk szólított bennünket, emlékek, melyek otthonunkhoz kötötték mindannyiunk tudatát, elhatározások, amelyeket csak ott valósíthattunk meg, a sziklák és erdők erődítményén túl, az egymás mögött megbúvó gyapjas dombhátokon túl, melyek váratlanul tűntek fel előttünk, mintha az ellenség cinkosai volnának, segítvén eltorlaszolni völgyből völgybe, fától fáig, egyik nappalból a másikba vezető utunkat. Elcsúfított táj terült el körülöttünk: kifordult fatörzsek, szétlőtt házikók, tönkrement fegyverek, katonák megcsonkult tetemei, kik temetetlenül hevertek, mivel tulajdonképpen nem is volt, aki eltemesse őket; senkitől sem kívánhatod, hogy bekaparja 'a földbe azt, aki tegnap, egy órája vagy pár perccel ezelőtt még rád irányította géppisztolyát, miránk célzott és lőtt a golyószórójával. Hogyan nézhetnéd emberséggel, miként részesíthetnéd végtisztességben azokat, akik kétségbevonták az élethez való jogodat, akik szívósan, átgondoltan, céltudatosan, hidegvérűen és veszett haraggal meggátoltak abban, hogy megállj anyád udvarának kapujában s felkiálts: mama, megjöttem, én vagyok, a maga Vladoja... Nem, nem volt az egyszerű dolog, a szürke egyenruhák nndort és gyűlöletet keltettek még akkor is, amikor a felszaggatott földön szanaszét kallódtak, amikor már csak élettelen maradványait burkolták az egykori felsőbbrendű lényeknek. Ogy vélem, akkortól kezdve, ama napok óta vetem meg az olyan embereket, akik önhittségüktől vezettetve erőnek erejével személyükre vonják az emberek figyelmét, s szinte kikövetelik az irántuk való csodálatot és a feltétlen engedelmességet. Közönséges faházban cseperedtem fel, szerény fekete kenyér, burgonya és tej volt az étkünk, mégis joggal vallhatom, hogy ember vagyok, és csakis azt teszem, amit méltónak tartok mivóltomhoz, s amivel nem okozok kárt embertársaimnak. Tudom, nehéz megérteni az ilyen álláspontot, ám — ahogy anyám is mondogatta — mindannyian isten képe szerint vagyunk teremtve, mindenkinek egyenlő a jussa a boldogságra és bánatra, a sze- retetre és elhagyatottságra. S noha annak előtte talán magam is idegenkedtem az effajta gondolatoktól, akkor, azokban a nehéz napokban saját szememmel láthattam, miként lett a dölyfös felsőbbrendű lények lakóodúja csupán egy-egy ölnyi földdarab, amely még hajlandó volt kegyelmébe fogadni őket, megbocsátani vétkeiket. Ej, ez a Mafovčík — minduntalan ő jut az eszembe, jó barátok voltunk, habár gyakran megmosolyogta fura képzelgéseimet. Megjárod egyszer, te fiú, mondogatta, tanult ember vagy, szinte túlságosan is, de hát, barátom, fabatkát sem ér a tudományod, ha még egy lányt sem tudsz — hogy az ördögbe is mondják? — befűzni... Olykor véndiáknak hívott, néha meg filozófusnak vagy Archimédesznek. Nem tudom, miért ötlött eszébe velem kapcsolatban éppen az ókori tudós neve, talán hallott róla valahol, megragadt az emlékezetében a szokatlan név, s megtetszett neki. Közvetlen ember volt Maťovčík, szeretett engem, és én is őt. Jól megértettük egymást. Aznap reggel a Lysá tövében állottunk. Sokat hallottunk arról a hegyről, s most ott magaslott fölöttünk. A hegyen túl, mondta a szakaszparancsnok, megnyílik előttünk az otthonunkhoz vivő út, ehhez tartsátok magatokat, fiúk. Nos, nem mondhatom, hogy
