Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Kulcsár Ferenc: A, b, c, d ... d, c, b, A

ság van, és faggyá, ahol túlárad a láng. S ajánlata ez: Szivedet mentsd meg homlokoddal és testeddel: testedből csónakot építs, és szívedet, mint érzékeny utast irányítja homlokod vitorlája. A törvénynek mélyen-mélyen vannak a gyökerei, s gyakran mi nem ebből lombosodunk, inkább kiagyalt, önknéyes gyökereinkből, melyek a szemétdomb laza tömbjében vettetnek meg, melyet vihar szétvet, Nap megrohaszt, s látszik máris pőre árvaságunk — csalásunk és megcsalatásunk. Becsapni akarunk és becsapatunk.

Szétszórt betűk, zörgő hangok márványa csillan, mossa fény, és süllyeszti csöndben a televény, téve együgyű, finom dolgait.

Jele gyönyörű, álom mondja, itt a lejtőn, hogy vers xegél, éles szikláin nincs veszély, ha jelzőit a Pontos mind kibontja.

G

Félek, félek és eltöröm könnyem, nyelvem; vetkőzöm képzavarban, szózavarban, szempillarezgő zivatartban.

Testvérem, barbár, megkörnyékeztél-e engem múltad óriás jelenében, ha én oly vakmerőén vágyom és merem vázolni a jövő ember-arcát? Csak egyetlen esti óľán, egy belső ütés után, mikor fájt a szemeddel a Vad szemébe nézned (mely vadabbá lett akkor óriás állatod szeménél) — láttad-e mostani szemed-szemem? Az akkori égbolt alatt nagy szíved tüzénél gyúlt-e látomás? Milyen szavakat mondtál, milyen táncol lejtettél, mikor éreztél engem magadban megéneklődni?

Arcomra a múlt, mely világra hozta azt, eléggé „örökkévalóan” ráégette-e bélyegét? A szem szögletében legalább, a tenger egy kis öblén, ott pihen-e a gyermekkor hajója, hogy a nyílt vizek hajótöröttjét kétségben megsegítse? A homlok mostani márványterén árulkodik-e jel egykori mezőkről, tud-e az arc egek jégesőiről? Bizonyos, hogy ott dereng mindez, a gyerekkor arany ködének tömbjében. Ezt lemosni kárnak igyekszel — nem lehet. Nem lehet, csak hűvös szavakkal letagadni, s ez óriás pörölyként visszaütne

— szétzúzna. Hova tartozol? Merre tartasz? Indulj — indulatod, lábad teremtetett! Milyen indulatok, milyen lábak — a Kör útján vajon mire jók? Bozótok, nyílt terek, vizek? De éles sikolyként a Kör vékony vonalán haladsz, örökös feltétel és örökös kétkedés vagy, innen nincs „leüt”, az aládfeszített háló csak tested védené meg — neked ennyi minek? A vers így tudja ezt:

A határon, már mindig a határon követik életem töltött fegyverek, s tudom, szökni nem kell és nem lehet.

Az élen, immár mindig pengeélen, hisz lángot vethet házam, életem, itt jó, a megtartó, éles éleken.

[Tisztelet a nagy alkotóknak.

Mire ez a véres emberarc? Látom a mammut csontvázát, a mayák csöppnyi, sugaras szobrait, a barna piramisokat és városokat az egyetlen égbolt alatt, arcokat, a megrázkódó, hamu és arany rétegeiből fejét emelő emberiségét. És látom még: amit nem tudunk, az anyag láváját, az idő fortélyos hatalmát — arany tömege, ellenállása szájon üt. Közöttük lépdelek most, ó,

... nagy valóság, mért engedtél engem őrült napok trapézain lengnem,...