Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Zalabai Zsigmond: Történelem — szélárnyékban
De hogy: hazagyüttem, ém vagyok. De nem nyitott ajtót az annya, réggére ottvót az asszony mekhalva." Tovább versbe nem tudom ... ... már azt is elfelejtettem nótára.... ... már elfelejtettem ... A folklórból, a parasztság valahai nagy közös kincséből a falum már csak töredékeken cserepeket, hol dallamukra, hol meg szövegükre sántító variánsokat, prózává hígított balladákat hagyományozott rám. (A törökkori história fordulatai, párbeszédei — ma már tudom — rokonságot mutatnak <a Gyönyörű Bán Kata zárósoraival). Egykori népviseletét, népművészetét is csak néhány újabb keletű szőttes, bőgatya, padláson porosodó rokka, faragott-festett guzsaly, kamrákba száműzött komód és tulipános láda erejéig mutatta meg. A falum népi emlékezetét, önmagáról való tudását visszavonhatatlanul kikezdte az idő. A közösségi élet összejövetelei el-elmaradoztak, fonóház már nem dívott, telente legföljebb a tollfosztás hozta össze a rokon- és szomszédasszonyokat. Az asztalon nagy fehér píhehegy, kisebb kupacokban a „tollú” kemény, szálkás része: a „kosztonka”. Nyiladozó szívű és agyú, mesére éhes surbankó, kuporgok az asszonyok között, történetekre, dalokra, regékre várva. Tarisznyámba ha kerül is valami, csak morzsák. Egy-kéit hamuban sült pogácsa. A folklór klasszikus rétegéből, nagy értékeiből semmi; mutatóba, ízelítőül egy-kettő a többnyire közismert újstílusú népdalokból, apám néhány meséje a szürke lóról, a szegény emberről meg a medvéről, a kis kanászról meg a farkasokról. Gyakoribbak az igaz mesék, a megélt élet történetei — a „valóság nehéz nyomai” a mese, a költészet, a művészet lebegése helyett. Igazi mesefának, igazi nótafának nyoma sincs. Mai szemmel, mai folklórismereteim birtokában úgy látom, alacsony és szűk volt már az a horizont, amely gyermekkorom falujának a népi kultúrája fölött boltozódott. Olyan világba születtem bele, amelynek a népi kultúra már nem, az egyetemes kultúra még nem volt a sajátja. Az előbbi már kiszorult belőle, az utóbbi még csak kezdte megközelítgetni. Annál az asztalnál, ahol a kultúrát tálalják, a falu két szék közé ült. Vagy legalábbis: mindkét széken nagyon-nagyon fél fenékkel ült. A tömegkultúra modern hírközlő eszközei — egy új világ előőrsei — lassacskán, bátortalanul, idegenkedéstől, bizalmatlanságtól kísérve vették birtokukba a falut. A magyar—nyugatnémet világbajnoki döntő közvetítésekor jó ha két telepes rádió jutott a fél falunyi érdeklődőre. Jól emlékszem a tévével való barátkozásra is. Amikor a CSEMADOK vásárolt egy készüléket, a nagy csodára — éppen a Szent Péter esernyőjét sugározták — összecsődült a fél falu. A „klub”-nak nevezett kis teremben gombostű nem sok, annyit se lehetett leejteni. Voltak, akiknek a nagy tolongásban m°g kellett elégedniük a teremajtó üvegtáblájáról visszaverődő képpel... Nem lehetett sokkal kedvezőbb az újság- és könyvolvasás általános képe sem. cár ami az irodalmat illeti, ott én kivételesen szerencsés helyzetben voltam. Tótli öregapám az a fajta parasztember volt, aki — mint mondani szokás — „nem parasztnak született”. Vágyta, akarta, kereste a tudást, egy megszállott szenvedélyével olvasott, mindig, még evés közben is. Parasztember létére sok könyvet gyűjtött össze: közülük nemegy (Puskin, Tolsztoj, Maupassant, Móricz, Merímée, Dosztojevszkij stb.) ma az én könyvtáramat gazdagítja. Otthon járva, a kamra festett komódjában tartott könyvek, újságok, megsárgult lapo.k között búvárkodom. Mennyi és milyen könyv van itt az első republikából, a felszabadulás előttről? Biblia, egy megkopott Gazdák Könyve, néhány filléres ponyva, agyonolvasott kalandregény, kirojtosodott lapokkal egy gót betűs német szótár (háborús emlék), filléres versesfüzet 1934-ből (a „Garam menti költők”: Agárdy Zsigmond, Csonti tos Vilmos, Sass János, Veres Vilmos antológiája), néhány kalendáriom. Nem sok. Bármennyire vonzotta is öregapámat a betű, ia könyvvásárlást, úgy látszik, nemigen enged: hette meg magának. Drága mulatság lett volna; be kellett érnie a paptól, jegyzőtől ka? pott könyvekkel vagy (nem tudom, volt-e egyáltalán) a falu népkönyvtárával. Gyerekkoromban, az ötvenes évek második felében, amikor a szövetkezet anyagi juttatásai már javultak valamicskét, öregapám aztán igyekezett kárpótolni magát. Nemcsak az Oj Szóra, a Hétre, a Szabad Földművesre fizetett elő, hanem az Elet és Tudományra is. Ö hozta a házba — ha jól emlékszem, Léváról, valami CSEMADOK koijíe-
